Végre sikerült elkapnom A gyűlölet című francia filmet, amelyre már hosszú idő óta vadásztam.

Az opusról először a 2005-ös párizsi zavargásokkor hallottam, ekkor a derék hírmagyarázók közül többen megjegyezték lábjegyzetükben, hogy bizony: Mathieu Kassovitz (a rendező) már idestova egy évtizede megjövendölte filmpróféciájában a lángokba boruló elővárosok képét. 

A tartalom ismertetését csak nyúlfarknyian vállalom be, a filmkritika ódiumát pedig végképp átadnám egy hozzáértőnek. A mozi a gettósodó külvárosok vizuális megjelenítése, ahol a javarészt kisebbségi fiatalok bandákba tömörülnek, bűnöző életformát folytatnak, ellenségként tekintenek a rendszerre (legfőképpen annak manifeszt képviselőire: a rendőrségre). „Mi” és „Ti” kontextusban gondolkodnak csupán a világról, bármilyen célpont legitim, amennyiben az a közösségükön kívül esik. Ebből a slumból menekülni lehetetlen, akit itt hozz világra a gólya az a kilátástalanságba születik, semmi esélye a kitörésre, az egyén életpályájának zsákutcája generációról-generációra újratermelődik.    

Vajon Budapesten is elképzelhetőek lesznek hasonló jelenetek? A magyar fővárosnak (paradox módon) tulajdonképpen a szívében alakultak ki a „problémás” gócpontjai (VII., VIII., IX. kerület). Igen ám, csakhogy a piac egyre jobban észreveszi, hogy értékes területekről van szó, azok stratégiai fekvése miatt. A lepusztult ingatlanok felvásárlása megkezdődött, irodaházak, lakóparkok csiráznak ki a ledózerolt gangok helyén, néhány év, és teljesen új köntösbe bújik a „mi kis Balkánunk”. 

Felmerül a kérdés, a „sikeresen kiebrudalt” emberek merre veszik az útilaput, hol fognak lehorgonyozni? Nem kell túlságosan élénk fantázia: a külvárosi betondzsungelekben. A nyolcvanas évek gulyáskommunizmusában, mikor a lakótelep-építési boom a tetőfokára hágott, komoly presztízst jelentett ezekben a kockaházakban élni. Mára teljesen elveszítette vonzerejét, amely a drasztikusan csökkenő négyzetméterárakban is lemérhető. Nem vitás, itt fognak feltűnni a perifériára szorult rétegek, a maguk íratlan törvényeivel, a sajátos életmódjukkal, a szubkultúrájuk szabályaival. 

A fenti folyamat alighanem elkezdődött, például Csepel és Pesterzsébet már kezdi ezt az ábrázatot ölteni. Aki csak teheti menekülni fog innen, a többségi társadalom pedig igyekszik a környékét is elkerülni a (majdani) rossz hírű városrészeknek. Valószínűleg a rendőrség is  messziről fogja figyelni az ilyen telepeken zajló eseményeket. A végén teljesen magukra maradnak az itt élő emberek, harmatgyenge iskolákkal, közbiztonsággal és közszolgáltatásokkal. Egyfajta város lesz ez a városban, állam az államban. 

Ezen életközösségek lakóinak a döntő többsége a romák és a bevándorlók táborából kerül majd ki. Fogalmam sincs, hogy mi akadályozhatja meg a gettósodást, de az biztos, hogy a jövő egy benzinnel fellocsolt személygépkocsihoz hasonlít, amely bármikor belobbanhat. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha akár már egy évtizeden belül mi is „párizsi jelenetek” szemtanúi lehetnénk a kermédiák műholdas élő kapcsolásai révén...

(Blogter, 2008. január 29.)