2007. december 29-én jobblétre szenderült a Lévai Balázs vezette Dob+Basszus című, zenetörténeti televíziós műsor.

Itt most kérem nem egy virtuális seggberúgás fog következni, mint az esetek túlnyomó többségében, néha hanyagolni kell a fikázást, nagy ritkán rá lehet mutatni a minőségre is. Nos, rekviemünk tárgya a maga műfajában az volt, egyszersmind rácáfolt azokra az ostoba sztereotípiákra, miszerint egy informatív műsornak feltétlenül dögunalmasnak kell lennie. A közszolgálat ugyanis nem egyenlő az MTA alvásra ingerlő professzorainak véget nem érő hablatyolásával, inkább határoznám meg e sokat emlegetett fogalmat a következőképpen: érték, információ, kultúra közérthető nyelven történő célba juttatása. E kritériumoknak maradéktalanul megfelelt a Dob+Basszus. 

A világnézeti spektrum legkülönbözőbb részeiről verbuvált újságírók, entellektüelek tágították szélesre a nézőpont horizontját, kommentálták a dalokat, vicceskedtek, a legtöbbször dicsértek, néhol megfedtek. De a leglényegesebb természetesen maga a zene. Aki nyomon követte a sorozatot az talán örökre a múlt páncélszekrényébe zárja az olyan csacsiságot, miszerint a magyar könnyűzene nem része a nemzeti kultúrának. Mi az, hogy, nagyon is, sőt, sokkal inkább van hatással az emberek mindennapjaira, mint az ajnározott, ám senki által nem értett, pusztán néhány tökfej kritikus által fetisizált „magaskultúra”. 

A sikerhez persze elengedhetetlen egy remek főcímdal, melyet a Hiperkarma szolgáltatott, ez a méltatlanul háttérbe szorult, meghatározhatatlan műfajú banda (fel is oszlott az év végén, de ez egy másik tészta). 2001 óta ismerem ezt a számot, és már első hallásra bevéste magát a kisagyamba, a XXI. század, kevés nemzetközi szintű magyar slágereinek egyike. 

Végül emlékezzünk meg a műsorvezetőről, Lévai Balázsról, aki egyben producere is volt szüleményének. Esete jó példája annak, hogy bár a média manapság a magamutogató kretének gyülekezete, nem feltétlenül kell Till Attila-szerű ripacsnak, vagy Lakat T. Károly-hoz hasonlatos képernyőképtelennek lenni, ha az ember végre adásba kerül. Egyszerűen elég, ha csak teszi a dolgát a műsor moderátora, szerényen, intelligensen, egy-egy ütős poénnal fűszeresítve, a vendéget, s nem saját magát előtérbe helyezve... 

Köszönjük, hiányozni fog.

(Blogter, 2008. január 8.)