2006 nyarán, a budapesti Európa-bajnokságon szerzett három bronzérmét követően, Kovács Ágnes soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el a méltó visszavonulásra.

Érthetetlen miért vállalta a Pekingig tartó kétéves, gyötrelmes felkészülést, mikor mindenki tudhatta, hogy a korábbi eredményei közelébe sem érhet. Nem azért, mert linkké vált, hanem az élsport biológiai törvényszerűségei okán. Ebben a taposómalomban brutálisan elhasználódik a szervezet, és fájdalmasan visszajelez, fiziológiailag is, de a stopperórára pillantván is. Ráadásul esetében egzisztenciális kényszerről sem lehet szó, a pályafutása során felhalmozott kapcsolati tőkéjét minden bizonnyal kitűnően tudná kamatoztatni, alighanem jobbnál-jobb állásajánlatokkal halmozzák el. 

Ági teljesítménye folyamatosan romlott, melyhez semmi köze a MACS-kommandó akciójának, olyannyira, hogy a 2007-es világranglistára figyelve már egy tucatúszó képe rajzolódik ki előttünk. 100 mellen az 58., míg 200-on a 89. pozíciót foglalta el, előbbiben 4.02 mp-re, míg utóbbiban 10.17 mp-el elmaradva a listavezetőtől. Még egyszer hozzáteszem: ezek az eredmények még a vizelet-saga előtt kialakultak, hiszen akkora már lecsengett a versenyidény. 

Persze lehet áltatni a közvéleményt, hogy a körmönfont ellenőrök a malacpofi Tiszeker utasítására tőrbe csalták Áginkat, és ezzel elvettek egy előre borítékolható pekingi aranyérmet a nemzettől, de ez egyszerűen struccpolitika, a tények nagyfokú figyelmen kívül hagyása. Kovács a vert mezőnyben sínylődött volna, és esetében valóban ciki a selejtező negyvenakárhányadik helyezésével járó automatikus kiesés. Ezt aligha vállalhatta, ezért kellett kimenekülnie valahogy a slamasztikából, melyhez kapóra jött a Kőér utcai incidens. 

Arról már PR-szakemberek fognak egymás között értekezni, hogy előremenekülése - nimbusza megőrzése tekintetében - mennyire sikeres stratégia, bennem mindenesetre a csalódás bugyrai fortyognak. Micsoda emberi nagyságról tehetett volna tanúbizonyságot, ha széles nyilvánosság előtt bevallja: „elfáradtam, nem szeretek korán kelni, semmi esélyem az Olimpián, befejeztem”. Ehelyett kaptunk egy kockás papírról felolvasott, mártírszereppel átitatott giccsparádét, bónuszként az országos bajnokságra történő felkészülés ecsetelését. Nagy kockázatot aligha vállal, könnyedén besöpri majd n+1-dik magyar bajnoki címét, győztesként, kellemes szájízzel vonulhat vissza, oszt’ jónapot. A sajtó dicshimnuszokat zeng, az állam kitüntetést adományozz, a közönség eksztázisban tapsol, függöny... 

Mit mondjak, Ági lényegesen kellemesebb jelenség volt a vízben, győztesként, mint a közszereplés kényszerpályáján, a magyarázkodás veszteseként...

(Blogter, 2008. január 10.)