A monitor előtt üldögélek öregesen, sósmogyorót majszolgatok, fülemben a Radiohead muzsikája tombol, és lélegzetvisszafojtva figyelem az eredményeket. A spanyol országgyűlési voksolásét...

De most nem a nap legfontosabb eseményére fókuszálnék, maradnék a hazai pocsolyában, a mi kis polgárháborúnk éppen aktuális felvonásánál. 

Előszöris: nézzük meg, hogy egy korábbi bejegyzésemben foganatosított jövendőlátásom mennyire trafált telibe. A kórházi napidíjnál és a vizitdíjnál 81, illetve 79%-os igeneket láttam varázsgömbömben, erre nagy vonalakban mondhatjuk, hogy köszönő viszonyban lészen a valósággal (84-82 százalék). A részvételi jóslatom (42%) már túllépi a hibahatárt, hiszen a polgárok fele élt voksolási jogával. Az igazi fiaskó a tandíj előrejelzésnél ért (71%), ez ugyanis mintegy tíz pontos zakó. A hipotézisem az volt, hogy várható némi nemzedéki konfliktus, a választók egy releváns része ugyanis nyugdíjas, illetve inaktív, így esetleg sárga irigységgel fűszerezett mámorral fizettetnék meg a tandíjat a bohém kiscsákókkal. Nem így történt, és ez tulajdonképpen kellemes szörprájz, ahogyan azt a művelt albán mondja. 

A népszavazáshoz semmilyen érzelmi viszonyulás (az unalmat kivéve) nem fűzött, a tippjeim középutas jelleget öltöttek, kvázi nem csőlátással szültem meg őket. Ebből csak azt akarom kiókumlálni: az előzetesen várható percentekhez képesti eltérések miatt a Fidesznek van oka örömre, így a referendum a kormány csúnya buktájaként vonul majd be a históriás könyvekbe. 

Most 1997-ig (NATO-csatlakozás) lapozok vissza az emlékezetem tárházában, ugyanis ekkor gyakorolhattam első ízben az Alkotmány biztosította állampolgári jogomat, magyarán élhettem ikszelési lehetőségemmel nyolcmillió nagykorú sorstársammal egyetemben. Ekkor tettem egy fogadalmat: ha esik, ha fúj, ha fagy, ha sár van, akkor is részt veszek, legyen szó bármely voksolásról. Nos, alig telt el bő egy évtized, a magamnak tett ígéretemet máris megszegtem. 

A szokásos lózungot ismételgettem gépszerűen: két rossz között is mindig van egy kisebbik rossz. Mára eljutottam odáig, hogy revideálni kényszerülök közhelyszótáramat. Semmi kedvem méricskélni, hogy a hazugság és a demagógia közül melyik a kevésbé káros. Semmi kedvem patikamérlegre helyezni az önmagát a felvilágosult abszolutizmus pozíciójába lavírozó hatalmat, illetve az überpopulista ellenzéket. Elég volt belőletek gyerekek, a gyomrom nem bírja megemészteni a hülye cselekedeteitek Tejútnyi nagyságrendjét! 

Ápdét érkezik az információ: Zapatero marad a hispán kormányfő. Csakhogy valami komoly dolgot is megemlítsek záróakkordként...

(Blogter, 2008. március 9.)