Kissé megkésve és molyszagúan taglalom az alábbi cselekményt, de a születésnapi felköszöntéseknél (vagy a névnapi?) is van az a bizonyos „nyolcnapos szabály”, úgyhogy rá se ránts.

Nemzeti ünnepünk Molotov-koktélt és rántottát szervírozó boszorkánykonyhája kissé elvonta érzékszerveinket a Szabad sajtó-díj idei átadásáról. Koránt sem biztos tehát, hogy Morvai kartársnő vonulása (az atomrészeg IQ-negatívokkal) volt március 15-e legnagyobb nonszensze. 

„Az a sajtó többet nem sajtó, amely semmi más, mint szócsöve a párt- és az üzleti érdekeknek, és így hatalmi, politikai fegyverré válik, bunkósbottá” – mondotta Ferenc testvér, majd a harmadvonalbeli színészekre jellemző teatralitás közepette imigyen folytatta: „Nagy öröm az, hogy vannak még olyanok, akik tudják, mit jelent színvonalas, értő, elemző, bemutató és érték-, de nem párt- és hatalomelkötelezett magyar nyilvánosságot teremteni”. 

Expozéját követően Friderikusz Sándornak veregette meg a vállát Mr. Reformer, majd a markába nyomta a kitüntetést. Kézfogás, vaku, taps. 

Miután alaposan kiröhögtük magunkat a díj és a díjazott szellemisége közötti diszharmónián, talán elmélkedjünk egy cseppet erről az örkényi abszurdról. Tudom, hogy a plecsniket adni, és nap kapni szokás, de mégiscsak cikkancs, hogy olyas valakit találtatott arra érdemesnek, akinek munkássága homlokegyenest ellentmond az őszödi mester nagyívű indoklásának. 

A hetente négyszer, ömlesztve az arcunkba kapott „Friderikusz Most” ugyanis maga a modern agitprop, annyi differenciával, hogy a műsorkészítő nem érdekből, hanem saját félrecsúszott értékítéletétől vezérelve végez rituális ánusznyalást minden adandó alkalommal a kormánynak, illetve öklözi gyomorszájon az ellenzéket. 

A lassan minden sarkon nyíló kommunikációs főiskolák első óráin beleverik a nebulókba: a sajtó fő feladata a mindenkori hatalom ellenőrzése! Nos, egészen pontosan ebből látjuk a legkevesebbet Sándorunknál. Annál gyakoribb műsorszáma proszektúrájának az ellenzék ócsárolása, Friderikusznál alighanem spontán merevedés áll be, amint Orbán gyalázásának lehetősége kerül bele a disputába. Márpedig ez valahogy mindig belekerül, hiszen az exkormányfő tehető felelőssé Magyarország valamennyi problémájáért, a Mohácsi vészig bezárólag. 

Fridi azonban nemcsak direktben játszik, okosan manipulál, nemritkán nyúl ahhoz a trükkhöz, hogy miközben Orbánról vagy Sólyomról beszélget értelmiségi beltenyészetével, az utcákat felforgató csőcseléket futtatja a képernyőn. Ügyes húzás, a gyanútlan médiafogyasztóban máris kész az árukapcsolás: a patás ördög gazorbány áll a randalírozások hátterében. Tíz műsorából legalább nyolcnak ez a végkicsengése, szvsz nettó időpocsékolás napi hatvan percet arra fecsérelni, hogy mindig ugyanazt a konklúziót vonogassuk... 

A honi televíziózás non plus ultrája Friderikusz december 20-i teljesítménye, ahol a meglepő és mulatságos showman pedánsan összefoglalta nekünk a 2007-es esztendőt. Ebben a nagyjából tízpercnyi összeállításban helyet kap a szélsőjobb, a Fidesz, a sztrájkok, a sok-sok indulat, egyedül (nem fogják kitalálni) a kormány és annak intézkedései maradtak ki, nyilván a színvonalas, értő, bemutató, érték-, de nem hatalomelkötelezett nyilvánosság nevében... 

Nem akarom hosszúra ereszteni a gyeplőt, úgyhogy berekesztem a csámcsogást, a szituációt ahhoz tudnám rokonítani, mintha Sas József mégiscsak megkapta volna (nem létező humoráért) a Kossuth-díjat...

(Blogter, 2008. március 18.)