Mostanság kötelező polbloggeri feladat megnyilatkozni Koszovó-ügyben. Már boldog-boldogtalan megtette, így hát jöjjön aminek jönnie kell...

Volt itt már minden, amit ingerel a szem és a száj, zsenge okostojások megtették nyalka javaslataikat, liberálgerilla naplóvezetők nem ismernék el az ifjú államot, mert azzal magunkra vonnák a szerbek féktelen haragját, míg az árpádsávos pizsivel kelő és fekvő blogteresek egyből Székelylandre asszociálnak. Személyem inkább önmagában vizsgálná e tárgykört. 

A meglehetősen szelektív emlékezetnek hála, egyet mindenki elfelejt: mégpedig az 1999-es koszovói népirtást. Az elszabadult hajóágyúra emlékeztető jugoszláv hadsereg, szerb paramilitáris erőkkel karöltve, négy hónap alatt legalább 15 000 civilt szisztematikusan legyilkolt. Javarészüket a saját otthonában! 

Namármost: adva van egy 88%-nyi népcsoport egy territóriumon, amelyet sem kulturális, sem vallási gyökerek nem kötnek a (papíron) felettük bábáskodó államhoz. Amely soha nem tudta teljesen gyakorolni kontrollját e muzulmán földnyalábon, már Tito alatt széleskörű autonómiát élveztek, a Jugoszlávia nevű agyrém felbomlása után pedig kiépült a párhuzamos intézményrendszer, amivel végképp elszeparálták magukat a szlávoktól. Ehhez jött a fent már taglalt genocídium, majd utána a nemzetközi irányítás. Mivel protektorátusban tengődni hosszabb távon nem perspektíva, így axiómaként kínálja fel magát a teljes függetlenség, mint egyedüli lehetséges alternatíva. Aki szerint van még visszaút, és lehetséges a két közösség létezése egy államalakulatban, annak javaslom egy tébolyda felkeresését... 

A nagyhatalmak megbocsáthatatlannak tetsző vétket követtek el: az 1999-es történelmi pillanatban már létrehozhatták volna a szuverén Koszovót! Mi sem egyszerűbb, a szerbek erkölcsileg lenullázódtak, az orosz medve a Jelcin-éra végefelé középhatalmi álmát aludta, a kínai óriástigris sem nőtt még ekkorára... Bő egy évtizede nem sok ellenérvet lehetett felsorakoztatni a függetlenség ellen, így az ENSZ BT gyomra is megemésztette volna a határmódosítást. A jelen szituációjában pontosan az a gáz, hogy egy Európába betagozódni igyekvő államba rúgnak bele embereset. 

A jövőt illetően egyáltalán nem vagyok pesszimista. A szerb nép többsége alighanem beletörődött a „bölcső” elvesztésébe. Ha ez nem így lenne, akkor Nikolics nyeri az elnökválasztást, és a Radikális Párt abszolút többséggel triumfál a törvényhozási voksoláson. Azért Partizan és Crvena Zvezda-huligánok egyszer-kétszer még átrendezik a belvárost, néhány határátkelőt Molotov-koktélokkal itatnak majd szélsőségesek, lesznek giccses tömegdemonstrációk jolly-jokerként bevethető szlogenekkel (1389, Rigómező, Lázár fejedelem), de komolyabb felfordulásra nem számítok. Azért nem, mert mindkét fél érdeke, hogy jó kisfiúként viselkedjen. Szerbia európai integrációra törekszik, Koszovó bizonyítani akarja életképességét, illetve a kisebbségeivel szembeni korrekt bánásmódot, a békefenntartók pedig bármikor bevethetőek. A Trianon-szindróma okozta frusztráltság pedig, az idő előrehaladtával csak csillapodik majd valamicskét...

(Blogter, 2008. február 26.)