Varázsgömbömre pillantok, csiribú-csiribá, és a jövendőmondó felelősségteljes pozíciójába helyezem magamat. Természetesen a „háromigenes népszavazásról” kérdezem a segédeszközömet.

Mielőtt belemerülnék az okkult antitudományok világába, a témával kapcsolatos érzületeimet bocsátanám közre. Aligha vagyok egyedül, valószínűleg nagyon is általános a viszonyulásom: kezd totálisan hidegen hagyni az egész. Oly’ rég óta vagyon célkeresztben a referendum, hogy az egészséges halandó már bőségesen jóllakott vele, ezért pusztán a szó említésére megnyomja a távkapcsolóját... 

Két erő csap össze egymással a koponyám alatt. Egyrészről van ugye mindennek az origója, egy cezaromán másodvonalbeli színész, aki a 2006-os kampányban kikérte magának azon aljas inszinuációkat, miszerint be kívánná vezetni azon intézkedéseket, melyeket később, csodák-csodájára tényleg meghozott. Ezt államférfiúi bravúrnak és a szocializmus lezárásának beállítani tényleg gyomorforgató, igaz a kommunikáció fifikás tudományág, bármit ki lehet belőle hozni. 

Másrészről komolytalannak érzem a kérdéseket. OK, jöhetne a replika, hogy egy csomagról, egy gondolkodásmódról mondunk ítéletet cuzámmen, meg különben is van olyan, hogy szimbolika, meg minden. Nade, mégsem lehet elvonatkoztatni a konkrétumokról, magyarán: piszlicsáré dolgokról nyilatkoztatják meg a közt. Ha a népszavazáscunami polgárjogot nyer, akkor teljesen ledegradálódik az egész intézmény. Eddig kétségkívül releváns helyzetekre használtuk ezt az Alkotmány biztosította eszközt, most úgy fest a dolog félrecsúszik, súlytalanná válik. 

A bevezetés folyományaként jöjjön a tárgyalás, ahogyan azt középiskolás irodalomórán tanítják. Játékos kedvem lévén, lássuk a tippjeimet, melyek idestova néhány nap, és leellenőrizhetőek. A részvételt 42%-ra saccolom, a kórházi napidíjnál 81, a vizitdíjnál 79, míg a tandíjnál 72 százalékos „igen” voksot vizionálok. Ez bizony érvényes és eredményes végkifejlet, igaz nem tornádó erejű. 

Elérkeztünk a politikai marketing csúcsára, silabizáljuk ki, hogyan reagálják majd le pártjaink ezen adathalmazt. A Fidesz természetesen az „igenek” arányát igyekszik majd fókuszba állítani: a szavazók négyötöde nemet mondott a hazugságra, a nép ellenében nem lehet politizálni, a társadalmat sohasem látott egységbe forrasztotta a népnyúzó kormány, a jövő elkezdődött. Az MSZP az otthon maradottak és a „nemek” számát némi matematikai bravúrral összeadja, és máris megkapjuk: az emberek kétharmada felhatalmazást adott a reformokra, példátlan józanságról téve tanúbizonyságot, a lázító ellenzék kormánybuktatása elvetélt. Erre az örvényre kapaszkodik fel az SZDSZ is, és a kádárizmus végét jelenti be a nagyérdeműnek: megtudhatjuk, hogy a „nemmel” szavazók kizárólag az ő szimpatizánsaik, így a közvélemény-kutatók 1-2%-os mutatói szakmai nonszenszek sorozata. Persze az MDF sem maradhat ki a buliból: győzött a normális Magyarország, a polgárok zöme egyaránt elutasítja Gyurcsányt és Orbánt, a két hordószónok szavait a békés többség meg sem hallotta, és bölcsen a családjaik körében töltötték a verőfényes vasárnapot. 

Mindenki nyert. Hip hip hurrá!

(Blogter, 2008. március 2.)