Ismételten elvegyültem a forrongó emberpalánták táborában, ezúttal a Demszky ellen protestáló, érdekes arcú egyedeket szemrevételeztem szociológusi kontaktlencsémmel.

Rástartolván a Március 15-e térre, alig hiszek a látószerveimnek, talán a lázongó Lhásza utcáin lehet ennyi rendfenntartó mostanság, békésebb vizeken aligha. Mint később kiderült, bármennyire is csúfítják a látványt, jelenlétük korántsem okafogyott... 

Többlépcsős beléptető-rendszeren engednek csak át az Elit Security fura-urai, tojások és aknavetőgránátok után kutakodnak, a főpolgármesterhez közel viszont csak egy kivételezett kaszt reprezentánsait engedik. No, de nem is a szalonközönségért vizitáltam ide, sokkal inkább a nép egyszerű, indulatait ösztönszerűen kibocsátó gyermekei miatt. 

Közébük furakodom, mintegy másfélszáz méterre lehetünk a színpadtól. Mikor 13 órakor felkonferálják a nagyformátumú Rottenbiller-utódot, a verbális terrorizmus kezdetét veszi, ahogy a klasszikusok szokták volt mondani: ami a csövön kifér. 

Mivel a beszédből csak szófoszlányokat irányít felénk a szél, így a demonstrálók haragja a kékruhásokon csapódik le, egy korombeli illuminált meg is kérdezi tőlük: „Trianonnál hol a faszomban voltatok?”. Egy erősen foghiányos, nem kevésbé elázott díszpinty pedig papagáj-módra ismételgeti a közeg képviselőihez: „Ha anyátok látna, elszégyellné magát”... 

Nem kis meglepetésemre valaki egy Süsü plüssfigurát is magával hozott, az üzenetet kevéssé tudom kódolni, viszont nem mindenki igyekszik humorral elvenni a dolgok élét, egyesek tojásvetéssel próbálkoznak (a motozók is dolgozhatnak némi hibaszázalékkal, na). Mivel a 18 éve regnáló városatya igencsak távol pöfékeli előre megírt sorait, így az ovális nyalánkságok a rendőrök páncélzatán adják meg magukat. Egyesek azonban nem elégszenek meg a szimbolikus véleménynyilvánítással, nekik több kell, ki tudja honnan, kockakövek kerülnek elő, és a yard felé záporoztatják az ünnep elmaradhatatlan kellékeit. Az öklömnyi törmelékekkel akár ölni is lehetne, az pedig ugye, tök vicces. 

A teljesen felesleges Demszky-beszéd gyorsan bevégződik, az elégedetlenkedők viszont nem szélednek szét, egymás alá adják a lovat. Egy középkorú nő azon búsong, hogy a megemlékezés nyugalmáért felelős biztonsági cég bizonyára izraeli, és ez mennyire ártalmas, hogy miért, arra sajnos már örökre ködfelhő emelkedik, valószínűleg axiómaként kezeli, hogy ami zsidó, az maga a fertő. Itt azonban még nincs vége az etnikai és vallási kisebbség emlegetésének, egy kormánypárti nyugdíjas hölgy egy vérmagyarral csap össze, amíg az előbbi viszi a szót, addig a másik sípol (nem vicc!), gondolom a szabad véleménynyilvánítás nevében. Amikor végre a sípmester is fejtegetheti álláspontját, nemes egyszerűséggel kijelenti: leszarja a Holokausztot, és a zsidók soha nem tanulnak a sorsukból. 

Üde színfoltként egy ötvenes családanya és egy tinédzser brigád verbális párbajának is fültanúja lehettem, a kölykök flegmáztak, hogy el lehet innen húzni, aki másként gondolkodik, mire a nő történelemleckét adott a tejfelszájúaknak. 1973-ban is itt volt már, akkor valóban diktatúra volt, ám a suhancokat kevéssé hatja meg a Kádár-kori élménybeszámoló. Mikor a vezérük (lehetett vagy 15 éves) kiszúrja a kamerát, a sajtóigazolványomat kéri, a személyiségi jogait emlegeti, és a felvett anyag kitörlését követeli. Mikor felhomályosítom, hogy ez bizony közterület, igazoltatni pedig egyáltalán nincsen jogosítványa, még szívózik egy cseppet, majd a helyzet reménytelenségébe beletörődve, fogja a bandáját és odébbáll...

(Blogter, 2008. március 16.)