A minap a kezembe került egy általános iskolai nyolcadikos osztályos tankönyv, először azt hittem rosszul látok, majd a szemészeten tett éves rutinvizsgálatom meggyőzött ennek ellenkezőjéről.

Hogy epilógusomban ne szaporázzam feleslegesen a szót, lássuk mikre csodálkoztam rá: 

Mielőtt a demagógia gyanújába keverednék, gyorsan leszögezem: a piros szmájlik szerepe eredendően nem az, hogy a kamaszodó kisdiák röhécseljen az emberi és nemzeti tragédiákon, hanem, hogy jelezze: ezekhez a témákhoz a lapszélen kérdések és feladatok tartoznak. 

Értem én, hogy kellett valami szimbólum, ami összekötő kapocs, de miért egy olyanra esett a választás, amelyhez 80 IQ-felett, minden élőlény a mosolyt társítja? A XX. századi történelem relatíve kevés vigyort csal az orcára, viszont a májkroszoft vördben legalább ezer másik jel található, amely nyugodtan alkalmazható lehetne, viszont sikerült kiválasztani az egyetlent, ami sehogy sem klappol, sőt, kifejezetten visszatetsző... 

Divat a diákokat fikázni, hogy ilyen síkhülyék, olyan ostobák, meg lassan Afganisztán és Burkina Faso is beelőzi a magyar nebulókat a PISA-méréseken, de az a nagy harci helyzet, hogy a katedra másik oldalán pöffeszkedő slepp fajlagos teljesítménye is a Marianna-árkot szagolja alulról. 

A hipotézisem az volt, hogy a tankönyv szerkesztője, biztosan egy korosodó bácsika, aki nem szívta magába a modern tömegkommunikáció csecsének anyatejét, így annak jelrendszere is sötét folt az életében. Ezek után meglepetésként hatott, hogy a felelős szerkesztő egy bizonyos Jordán Gergely nevezetű szaki, aki mindössze 34 éves, úgyhogy nem védekezhet a generációs tudatlansággal. Mindenestre a humor netovábbja, hogy IWIW-es adatlapján a képaláírásoknál is előszeretettel nyúl a mosolyfejekhez. Úgy fest: emberünk egy szmájlifetisiszta... 

A Korona Kiadó gyengécske kiadványát 2004-ben engedték be az iskolákba. Ehhez az Oktatási Minisztérium áldása szükségeltetett. Egy szó, mint száz: ez bizony CIKI...

(Blogter, 2008. február 9.)