Amikor Vas Márton, az ukránok elleni derbi utolsó percében kipókhálózta a rivális ketrecét, végérvényessé téve a magyar hokiválogatott feljutását az A csoportba, nos akkor egy rakás régi emlék feltódult bennem, és elöntött a nosztalgia.

Az apám maga is gyakorolta ezt a sportágat, nem középiskolás fokon, hanem válogatottként. A generációja által űzött játék azonban maximum annyira hasonlít Ocskayék előadásához, hogy mindkettőt koronggal játsszák, 60x30 méternyi jégfelületen. Mivel a Cortina-porontyokról már mindenki megírta a maga dicshimnuszát, ehelyett inkább cirka két évtizednyi időutazást eszközölnék, olyan korba, amelyben még nem kolbászból volt a jégpálya. 

Az agonizáló Kádár-rendszer végóráiban fasza volt egy hokis csemetéjének lenni. Egyrészt felvághattam vele az osztálytársak előtt, hiszen mégiscsak különlegesebb, mint Pistike bérszámfejtő vagy vasesztergályos apukája. Másrészt a fater által a külföldi utakról hozott, méretes kiszerelésű édességadagokkal rengeteg (érdek)barátra tehettem szert, ellenségeimet pedig ügyes diplomáciai érzékkel lekenyereztem a nyalánkságokkal. 

Kellemetes élmény e korszak magának a jégkorongozónak is, hiszen középszerűen eléldegélhetett a tökéletesen szükségtelen és felesleges munkájából, igaz a pazarló szocializmusban voltak ezzel így néhányan. A papát a belügyhöz vették fel papíron, de nem rendőrként igazoltatta az állampolgár-elvtársat, hanem a Dózsában terelte a pakkot. Hogy valaki sportolóként kapja a fizetését, azt a rezsim összeegyeztethetetlennek tartotta a szocialista embertípussal, így fiktív-állásokkal takargatták el a valóságot. Megérte itt bohóckodni, ugyanis mely’ emberfia juthatott volna el Kanadába, Ausztráliába, a népi Koreába, vagy Moszkvába a gorenjeturizmus kellős közepén? Pluszban járulékos elemeként ott vannak egyéb, nem elhanyagolható kedvezmények, gondolok az évi kéthetes balatoni beutalókra, a protekcióra a lakás- és gépjármű-kiutalásoknál, a hallgatólagosan engedélyezett csempészésre, illetve kisebb stiklik elboronálására... 

Abban, hogy a mai címeres mezt viselőkhöz képest nyugdíjas-otthonba száműzött, poroszkáló szerencsétlennek tűntek, vastagon hibáztathatóak a körülmények, de nem hagyható figyelmen kívül a kor mentalitása sem (értsd: tökmindegy, hogy hajtasz vagy alibizel, akkor is betesznek a csapatba, és a fizetésedben sincsen differencia). A jelen tinédzsereinek talán elképzelhetetlen, a nyolcvanas években még egyetlen fedett jégcsarnok sem árválkodott mutatóban e 93 ezer négyzetkilométeren, de a nyitott pályák is tragikus műszaki állapotban leledzettek. Így áprilistól októberig egy kósza minutát nem töltöttek a jégen, „száraz tréningekkel” múlatták az időt, ami gyakorlatilag focizásban merült ki, így nem csoda, hogy zömük még korcsolyázni sem tanult meg kifogástalanul. 

Retro-posztom lejegyzésekor kihagyhatatlan ziccer a legendás Fradi-Dózsa meccsek hangulatának felelevenítése. Mínusz 15 fokban, hóesésben játszódó, rengeteg kiállítással tarkított, Kisstadion-beli csörték ugranak be, általában lila-fehér diadallal. Ilyen találkozók előtt a felmenőm mindig rettentő feszült volt, lévén, hogy egyetlen valamire való ellenlábasukkal mérkőztek (a két riválison kívül csak hulladék gárdák színesítették a bajnokságot). A játékosok mellett a yard is felkészült erre a párharcra, Kádár-kolbászukkal nemritkán teljesen indokolatlanul rontottak rá a zöld-fehér drukkerhadra, alaposan elpáholván az FTC-fanokat (az újpestieket érdekes módon nem vegzálták). Mivel olyan közegben szocializálódtam, ahol a fradista csak félember, így teljesen evidensnek találtam ezeket az akciókat (nyugi, mára már kigyógyultam ebből)... Amúgy hoki-konjunktúra ide vagy oda, akkoriban lényegesen többen váltottak bilétát a rangadókra, nemritkán 8-10 ezer fanatikus préselődött össze a romhalmaz pályán. 

Palkovicsék garnitúrájával összevetve, ez bizony a honi hoki hőskora. Apámék a „C” csoport középmezőnyében vegetáltak, mindössze egy ízben jutottak magasabbra (1983-ben), rögtön vissza is pottyantak a szokásos divíziójukba. A miheztartás véget: egyszer a BEK-ben 23:2-re zacskót mért rájuk a CSZKA Moszkva, mégis büszkén mesélték, mert lényegesen rosszabbra számítottak. Talán a sport-szkeptikusok számára is világos már így, miért maga a csoda a múlt szombati, Japánban kibrusztolt felkerülés a legjobbak közé. 

Mindössze két évtizeddel vagyunk az emlékeimből előcitált amatőr romantika után, és az egészségmegőrző testgyakorlóktól eljutottunk a vérprofi művészekig. Kár, hogy az ország egyébként nem írt le hasonló fejlődési ívet...

(Blogter, 2008. április 22.)