A feltörekvő honi publicista mezőny egyik legkiválóbbika, Papp László Tamás, a Hírszerző hasábjain helyezett el egy lórúgásnyi méretű fikaadagot, célbavéve közéletünk talán legirritálóbb csoportosulását, a szegénységet fetisizáló szociológus-kánont.

Mindig lelkesen olvasom az avítt lemezek sárba tiprását, a több évtizednyi eszmetörténeti lemaradásban evickélő szocio-dinoszauruszok szobrainak döntögetését. A remekbeszabott cikkecskéhez sok hozzáfűzni valóm aligha lehet, így inkább személyes élménymannámat csepegtetném a kihalófélben vegetáló baloldali értelmiségről. 

Történt vala a 2000-es évek hajnalán, hogy magam is a megpenészedett tudósok magyarországi Mekkájában, az ELTE szociológia szakán próbáltam megindítani szellemi törzsfejlődésemet. Kezdeti lelkesedésem az idő előrehaladtával igencsak lekókadt, köszönhetően a mindent átható csőlátásnak, az ellenvélemények víz alá nyomásának, és az ezekből eredeztethető félműveltségnek. Utóbbira eklatáns példa, amikor az amúgy szőröslábú és az égetett szesszel közeli barátságot ápoló professzor-asszony keresztény-többségűnek és francia-ajkúnak hitte Nigériát (sic!), vagy amikor egy nyikhaj PHD-s Litvániáról, mint a legnagyobb orosz-kisebbségű balti államról értekezett kevéssé látogatott szemináriumán... 

De most térjünk vissza a címben megelőlegezett témára! Lúzerfetisizmusból már a felvételin leckét vehettem, amikor a kis híján hibátlan írásbelim után szóbelire kaptam invitálást, gondoltam innen már gyerekjáték az egész. Két-három percnyi semmitmondó beszélgetésig sínen voltam, mint Latinovits, mikoris kezébe vette vallatásomat az addig önéletrajzomat bújó szociológus. A kaput az tette be a (szakmában egyébként elismert) szegénységimádónál, hogy ekkoriban már egy nem állami főiskolán is okítottak, kvázi biztosan egy mocsadék újgazdag fattyú vagyok, aki különben is mi a faszt keres a csóróknál. A lényeg a lényeg, sugárzott belőle a negatív energia és a kultúrfölény, így olyan sikeresen lepontozott, hogy ateista létemre még hálát adhattam a Teremtőnek, hogy a költségtérítéses kurzusra éppen csak becsusszantam. 

Magán a tanszéken a gyanútlan nebuló villámgyorsan magába szippanthatta a kar értékrendszerét. Leegyszerűsítve és szájbarágósan: az összes minoritás, így a romák, a zsidók, a bevándorlók, a melegek, a drogosok, a hajléktalanok, és főleg a szegények pozitív kontextusban voltak bármilyen szituációban megemlítve, persze nem hivatalosan, de szinte áradt az épület falaiból ezen megkülönböztetés ostoba aurája. Az egyénnek szinte bűntudata volt, ha nem tartozott az előbbi rétegekhez. Természetesen senki nem ítélhető el, amiért kisebbségi létbe született, de ha előítélet-mentesek vagyunk, akkor ennek megfordítva is igaznak kell lennie. Nem beszélve arról, hogy a szociológiai kutatásoknál levont eredményeket aligha lehet komolyan venni, amennyiben azok ilyen méretes prekoncepciókkal fogantak. 

Nem titok, azért szerettem volna a társadalomtudományok királyával behatóbban foglalkozni, hogy minél jobban megismerjem a minket körülvevő planétát, megértsek bonyolult folyamatokat, felfedezzem hogyan hatnak akár évtizedekkel ezelőtti cselekmények, mentalitások a jelenre. Nos, egyre inkább világossá vált, hogy ebben az intézményben aligha fogok közelebb kerülni a „titkokhoz”, hiszen a „minden devianciáért a gaz többség a felelős” kizárólagos narratívája gondolkodó elmék számára nem lehet kielégítő. 

Amennyiben valakiben a zsenge fiatalságomra jellemző romantikus gondolatok szökkennének szárba, annak tanácsolnék valamit barátilag! Lehetőleg kerülje el messzire Ferge Zsuzsa és társai bohócdáját, járjon inkább nyitott szemmel a világban, mert ebben az esetben hatványozottan többet megismerhet a társadalomból, mint a vulgárszociológia érelmeszesedett, katedrán pöffeszkedő, egyre mulatságosabb naplopóitól...

(Blogter, 2008. július 3.)