Eldőlt: a jövő évet is a másodosztályban bohóckodja végig a zöld-fehér alakulat, melynek kálváriája a közröhej szinonimájává degradálta a korábban nemzetközi hírű klubbot.

Olyan történt velem, ami korábban még sohasem. Azon kaptam magamat, hogy a Ferencváros sikeréért szorítok a Kecskeméttel szembeni sorsdöntő jelentőségű ütközeten. Az intermezzo is jelzi, a 109 éves (ex)szimbólum olyan mélyre csúszott a pöcegödörben, hogy már semmilyen humort nem találok példátlan sikertelenségükben. 

Két évtizednyi intervallum óta követem, hogy mi történik a honi pályákon, de eddig sohasem éreztem szimpátiát a Fradi iránt. Elsősorban a csapatot körülvevő miliő taszított. A sok divatdrukker, akik épkézláb magyarázatot ugyan nem bírtak rá adni, de fradistának definiálták magukat és punktum. A legjobban a vidéki hívek basztatták a csőrömet, ahelyett, hogy rendes lokálpatriótaként a helyi teamet biztatták volna, nekik totál irracionálisan a Zöld Sasok kellettek. 

Azonban a klub szánalmas agóniája rávilágított arra, hogy korábbi hipotézisemet helyesen vázoltam fel, kiderült ugyanis: a fradizmus elsősorban csak egy múló divatirányzat, az idők rosszabbra fordultával könnyedén elillanó valami. Ha nem így lenne, a kétmilliárdos adósságot lazán összetrombitálhatták volna az állítólag milliószám tenyésző fanatikusok, de akár mentőövet dobhatott volna egy zöld-fehér érzelmű milliárdos nagytőkés is (a valószínűség-számítás könyörtelen logikája szerint jó néhány ilyen paraméterű pénzembernek kell léteznie)... 

Fájdalmas, de be kell vallani, hogy a Fradi nevezetű, néhol mesterségesen felfújt lufi végleg kipukkadt. Persze könnyű bűnbakként mutogatni politikusok, a labdarúgó szövetség, vallási kisebbségek és a hazaárulók irányába. Szóval lehet rétestésztaként nyújtani az önbecsapást, és gyártani az összeesküvés-elméleteket, de ez a szakadékban táncolás már tényleg senkit nem érdekel. 

Visszatérve a tegnapi (pikáns módon) zöld-lila párharcra. Dali sem rajzolhatott volna különbet. A füvön nyugdíjas primadonnák kergetik a bőrt (sajgó térdekkel és elhasználódott ízületekkel), magas hibaszázalékaikat néhány afrikai kalandor igyekszik csökkenteni. A lelátón pedig az utolsó szalmaszálban reménykedő, ezerszer becsapott, megszokásból kitartó idősebb szalonfanok keverednek az otromba arcú, kopasz fiatalokkal. Utóbbiak, frusztrációjukat nem a gyászosan ténfergő öregfiúkon (Lipcsei, Mátyus, Dragóner, Lisztes), hanem a meglepően komoly létszámban tiszteletüket tevő kecskemétieken igyekeznek levezetni, sörösüveg-hajítások formájában. Gratulálunk, így kell tanúbizonyságát adni a klubhűségnek! 

Szóval a soha vissza nem térő, egy meccsre korlátozódó, megmagyarázhatatlan szimpátiám sem tudta érdemben befolyásolni az eseményeket. Ide talán egy mentalista kellett volna, aki hosszasan koncentrál, érthetetlen varázsszavakat mormol, majd kimondja az adu-ászt: MUUUKOGY. 

De ez sem hozna változást, már csak a jó öreg trotil segíthet. Sóval volna legcélszerűbb behinteni a stadiont és környékét, majd egy alapos tisztítótüzet követően elindulni a BLSZ IV-ben, és mindent újrakezdeni (MÚK). Kevin McCabe állítólagos megváltó csak a haldoklást hosszabbítja állítólagos tőkeinjekciójával, így a természetes kimúlást még megelőzi a lélegeztető-gépre kapcsolás, a vegetatív funkciók felesleges életben tartása...

(Blogter, 2008. május 2.)