A mai nap tragikus évfordulói (Tienanmen téri vérengzés, Gy.F. születésnapja, Trianon) közül ezúttal az utóbbihoz való viszonyomat boncolgatnám egy cseppet.

Sokáig (úgy 2-3 évvel ezelőttig) egyáltalán nem érdekelt, kifejezetten hidegen hagyott e kérdéskör. Ennek oka természetesen mi sem egyszerűbb, hiszen Trianon tematizálói a közelmúltig a megvetendő sújtójobbos paprikajancsik voltak, akik teljesen kisajátították a nemzeti tragédiát. Még a mérsékelt jobboldal számára is túlságosan kényes volt a téma, míg a posztszocialista utódpártban és híveiben rossz reflexeket hagyott hátra a negyven év történelem(hamisító)-oktatása. A mainstream sajtó, mint valami negatív történést szintén igyekezett minimalizálni a Trianonról szóló közbeszédet. Így a trauma kibeszéletlen maradt, a fentiek együttes hatásaként, olyan érzet kelthetett a gyanútlan állampolgárban, hogy maga is a turbómagyar pojácákkal kerül azonos polcra, amennyiben foglalkozik a békediktátum következményeivel. 

Bennem akkor változott meg a viszonyulás, amikor tüzetesebben kezdtem vizsgálni a XIX-XX. század mérvadó magyar politikusainak, tudósainak, művészeinek az életrajzát. Szinte hihetetlen mennyien szocializálódtak a mai határokon kívül, az e paraméterekkel rendelkezők egyértelműen felülreprezentáltak voltak az elit tagjaiban. Számomra ekkor esett le igazából, hogy itt nemcsak az ország területeinek kétharmada, illetve a lakosainak egyharmada veszett oda, hanem ennél lényegesen több, de ezt a valamit nem lehet szavakba önteni. 

Ma már világosan látom, hogy a sorscsapásért magunkat terheli a legnagyobb felelősség. Trianon körül nincsenek titkok, nem összeesküvés-elméletek eredménye, hanem a Monarchia-beli Magyarország erőszakos asszimilációs politikájának, kultúrfölényének és rossz diplomáciai érzékének a következménye. Magyarán a kisebbségek baromira nem akartak másodrendű állampolgárként élni hazánkban, és mivel okosan a későbbi győztesekhez dörgölőztek az első világháborúban, így területi igényeik kielégítést nyerhettek (rendkívül igazságtalan mértékben, de a veszteseket mindig jól megbüntetik). 

A másik bűnbak a két világháború közötti politika-csinálók teljes revízió iránti vágya (és persze a rossz térfélen való focizása), amely összhangban állt a közvélemény óhajával, de egy profi politikus onnan ismerszik meg, hogy teljesíthető célokat tűz maga elé. A kor szemellenzősei számára úgy tűnhetett, hogy érdemes a germánokkal lefeküdni, persze utólag könnyű a nagy történészt játszani. A józanabbak (pl. Teleki Pál, Kosáry Domokos) azonban már a háború elején megjövendölték, hogy a fritzek ebben a világégésben csak elbukhatnak. Az antanthatalmaknál kellett volna lobbizni (ez irányba csak vérszegény kísérletek történtek), nem elképzelhetetlen, hogy valamilyen határmódosításra hajlandóak mutatkoztak volna, amennyiben a szövetségesüknek tudhatnak bennünket (a hadsereg totális német-barátsága azonban eldöntötte ezt a kérdést). 

Egyébként a szubjektív véleményem az, hogy a bécsi döntésekkel felduzzasztott Magyarország reális államalakulat lehetett volna, szerintem ma is elfogadnánk zokszó nélkül ezt az állapotot. Hozzáteszem: óriási hiba volt bevonulni Kárpátaljára és Bácskába (főleg az utóbbiba, lásd a 44-es bácskai vérbosszút), ráadásul a kiigazítást a németektől és az olaszoktól kaptuk, így előre prognosztizálni lehetett, hogy a Felvidék déli része és Észak-Erdély nem sokáig lesz magyar fennhatóságú. 

Nyolcvannyolc év telt el, amely közel négy emberöltő, és ekkora intervallumnak mindenképpen elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a társadalom túlnyomó többsége elrendezze magában e skandalumot. Lássuk be, nem így történt, az emberek döntő része nem kielégítően viszonyul hozzá, óriási a tudatlanság. Egyrészt elég tetemes a közömbösek hányada, sokan a nacionalizmus vagy a sovinizmus megnyilvánulását magyarázzák bele a Trianon szó puszta említésébe (ami ostobaság), és persze szittya barátaink továbbra is irracionálisan sipákolnak. Talán újabb 88 esztendő már elegendő lehet a feldolgozásához...

(Blogter, 2008. június 4.)