Szánalommal figyelem a Reichstagként égő turbómagyar mozgalom vergődését. Mégiscsak ciki, hogy a hazánkban nemlétező állampolgári öntudat több szimpatizánst szólít utcára, mint a molett pólóárus.

Bemelegítő tornaként kezdjük vidám happeningünket a Jászai Mari téren, ahol a radikálisok tartanak pofavizitet, a vártnál lényegesen kevesebben. Csak a diszharmónia kedvéért felkonferálnak egy zsidó öregembert, aki óriási tapsot kap, miközben a veretes beszéd alatt, a mellettem unatkozó vénasszony kifejti, hogy a (természetesen kizárólag zsidókból álló) Világbank elhatározta, Magyarországon elég lesz 6 millió ember, tehát itten a tudatos kivéreztetés esete forog fenn. A reformközgazdász néni monológja közben feltűnik a Hírszerzős Seres László, a kurucok azonban nem ismerik fel az ellenséget. De itt még nincs vége az értelmiségi celebritásoknak, hiszen Ungváry Krisztián is megjelenik védjegyének számító sárga zakójában, a beazonosítás itt is csődöt mond, pedig a történész néhány megállapítása igencsak vörös posztó lehet errefelé. 

Nem unatkozunk, Polgár Tamás (Blogin nevű oldalbordájával karöltve) n-dik performanszát konstatálhatjuk, jegyet vásárolnak a terrortámadás és egy modernkori vérvád áldozatául esett cionista Broadway jegyirodában. A jedeobolsevik vállalkozás azért fogant anno, hogy az állam minimum kilenctizedét alkotó többség egyetlen tagját se szolgálja ki noname együttesek bilétáival. A Solymosi Eszter sztoriját lightosan parafrazáló Kiss Petrát nem látom, valószínűleg nem jött el, különben messziről hallanánk (egy nő esetében unikumként ható) mocsok-tirádáit. Nicsak, az ott Hegedűs Lóránt, és bizonyára a keresztényi szeretet nevében skandálja együtt a közönséggel, a nem éppen megbocsátó szép szavakat. De erre már korlátozott az idő, visszatérnek a bombagyárosok (ezek szerint Tomcat és Blogin nem magyar, hiszen kiszolgáltattak), kezükben Kárpátia-jegyeket fúj a szél, a gyűlés berekesztetik. Spuri az antifasisztákhoz. 

Sajna itt már vége a releváns résznek, tetszettek volna külön időpontban demonstrálni, akkor tudnék miről beszámolni. Kedves Vezetőnket és Herr Schrödert nem, viszont számos kormánypárti tótumfaktumot vadásztam le a kamerámmal. Mit mondjak, élőben sem nyújtanak kellemes látványt, és garantáltan azzal segítettek volna leginkább az ügynek, amennyiben otthonmaradnak, Gyurcsány megjelenése hozott legalább mínusz ezer látogatót a konyhára. Kárpótlásként láthattam élőben Horn „Elmész a picsába” Gábort telefonálni, Fodor Gábort nyilatkozni, Kolompár Orbánt diskurálni, a legeslegeslegifjabb Bárándyt magányosan lézengeni. Civil kurázsiban itt sem volt hiány, egyes fiatalok a nevüket és a telefonszámukat tartották a magasba, így tiltakozván a „korlátlanul magyar” hírportál sajátosan értelmezett személyiségi jog-kezelése ellen. 

A csattanó a végére maradt. A betyárromantika XXI. századi megtestesítői (Budaházy, Toroczkai, Gonda) néhány tucat kuruccal a hátuk mögött átbaktattak a liberálisok részére lezárt területre. Legnagyobb meglepetésre nem fighting, hanem traccsparti vette kezdetét. Atomjaira hullottak a csapatok, számtalan pár alakult, ahol a kezdetben meglehetősen harsányan, majd egyre emberibb hangon megvitatták, hogy kinek mi a baja a másikkal. Jé, a Belváros felgyújtása helyett lehet így is? Egyben ismét beigazolódott az a pszichológiai jelenség, hogy az emberek elsősorban azért gyűlölik egymást, mert nem ismerik a másik felet, viszont ha beindul a kommunikáció közöttük, akkor közeledhetnek az álláspontok. Budaházyhoz és Toroczkaihoz közel álltam, és másként festettek, mint a médiában. Este persze megint rendet bontottak, de akkor ott, hacsak egy pillanatra is, a helyzet nem tűnt reménytelennek...

(Blogter, 2008. április 11.)