Ki ne emlékezne a mosolyt fakasztóan apró távolságra repülő brit síugróra, Eddie, a sasra, vagy a kis híján vízbe fulladó egyenlítői-guineai úszóra, Eric Moussambanira? Természetesen a vasárnap befejeződött ötkarikás játékoknak is megvoltak a maga lúzerei.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabad kártyáinak hála most sem szűkölködtünk szánalmas amatőrizmusban, ám ne sajnáljuk őket: a botrányos időeredményeket elérő sportolók gyakran nagyobb tapsot aratnak, és több médiareflektort csiholnak ki, mint akár a versenyszám győztese. 

Kétségkívül vannak olyan teljesítmények, melyekre már kevéssé lehet mentség a profizmus hiánya, a pénztelenség, a gyenge infrastruktúra. Vicces pillanatokat szerzett például az afgán sprinternő, bizonyos Robina Muqimyar, aki 14.80-at „repesztett” százon. Hasonló poénnak lehetett szemtanúja a Vizes Kocka nézőserege is, ahol a női 50 méteres gyorsúszás előfutamában csodálhatták meg a nigeri Mariama Souley Bana, 40.83-as „suhanását”. 

A kajak-kenu mezőnye is terebélyesedik, ezúttal már a fekete kontinens reprezentánsai is várták a startpisztoly dörrenését, igaz még aligha lehetnek méltó konkurenciái Vereckeiéknek. A Sao Tomé és Príncipeből érkezett Alcino Gomes da Silva például egy perces hátrányt szedett össze a győztestől a kajak ezres selejtezőjében. A többiek már a parton várták az újságírók kérdéseit, mire méltóztatott célba érkezni a lelkes lapátoló. 

Azonban nemcsak az óra foghat ki a felkészületlen olimpikonon. Jól tudja ezt a játékok legsúlyosabb egyénisége (szó szerint: hiszen 181 kg), a guami Ricardo Blas is. A cselgáncsozók legnehezebb kategóriájában úgy dobálta őkelmét nyolcvan kilóval könnyebb grúz ellenfele, mintha műanyagból volna. Persze amikor földhöz vágták a derék óceániai dzsúdóst, abba rendesen belerengett a sportcsarnok szerkezete. 

De a magyar Baranyai János sem rakhatja ki az ablakba attrakcióját, bénasága a videómegosztók egyik kedvencévé tette. A szakításban kifogott rajta a 145 kg-os súly, és olyan szerencsétlenül ejtette magára a szert, hogy produktumának puszta látványa is komoly fájdalomérzettel jár. 

Ám még az eddig felsorolt veszteseket sem lehet egy kategóriába zsuppolni a pekingi megmérettetés legrosszabb versenyzőjével. A citromdíj vitán felülállóan a szomáliai Samia Yusuf Omar-t illeti. A 200 méteres női síkfutásban elért 32.16 másodperces, inkább gyaloglásnak, mint vágtázásnak nevezhető, csigalassúságú testgyakorlása nehezen überelhető (pontosabban alulmúlható). 

Ha azonban részletesebben megkapargatjuk az előéletét, aligha lesz kedvünk kacarászni. Története Vujity Tvrtko (született: Balogh Szilárd) Naplójába kívánkozik, ám mielőtt a baseballsapkás médiacápa vércseként lecsapna a sztorira, ismerkedjünk meg ezzel a filmvászonra illő mesével. 

Az 1991-ben született leányzó egy olyan országot képvisel, amelyik tulajdonképpen nem is létezik. Nem sokkal világra jövetele előtt tört ki a polgárháború, amely anarchiába taszította az amúgy is koldusszegény államot. A központi kormány ereje gyakorlatilag nulla, pedig a régióban bivalyerősnek minősülő etióp hadsereg is segíti szélmalom-harcukat. Mogadishu (a főváros), ahol hősünk is tengeti életét, folyamatosan gazdát cserél, hol az iszlamista felkelők birtokolják, hol a nemzetközileg elismert kabinet, de jellemzőbb, hogy bizonyos kerületeket az egyik, míg másokat a másik fél tart ellenőrzése alatt. Így a fegyverropogás gyakoribb jelenség errefelé, mint nálunk a harangzúgás. 

Szóval itt él Samia egy kunyhóban, édesanyjával és hat testvérével, ugyanis a házuk egy bombatámadás következtében lakhatatlanná vált, melyben apja is életét vesztette. Amennyire a róla szóló cikkekből ki lehet hámozni, szülei is atléták voltak, innen az inditatás. Más aligha adhat bátorítást, ugyanis konzervatív szunnita területről van szó, ahol igencsak ferde szemmel néznek a sportolónőkre. 

Tekintettel arra, hogy a Nemzeti Stadion helyén jobbára bombatölcsérek éktelenkednek, a maradékát pedig jócskán benőtte a gaz, Samia kénytelen edzéseit az utcán végezni. Nos, ekkor aztán kap hideget-meleget a fent már tárgyalt okok miatt (asszonynak az akol melegében a helye), meg különben is jólesik valakibe belerúgni, itt aztán igazán érthető, ha frusztrált a lakosság. 

Olyan apróságok már fel sem tűnnek a história hallatán, hogy esetében szóba sem jöhetnek az élsportra oly’ jellemző táplálék-kiegészítők, az ilyen-olyan vitaminok, az orvosi háttér. Legtöbbször kénytelen beérni zabkásával, errefelé nem az étel minősége, hanem az életben maradás a tét – folytathatnám amolyan Tvrtkos fordulattal. 

Most térjünk rá magára az elhíresült futásra (kocogásra). „Annyira furcsának tűnt a versenytársai között, a fehér fejpántjával és a bő pólójában. A lábai vékonyak és nyurgák, a karjai akár egy facsemete gallyai.” – idézi fel megjelenését a yahoo.com sportriportere. Samia egyébként itt látta életében először riválisait, példának okáért a későbbi olimpiai bajnokot, a jamaicai Veronica Campbell-Brownt, aki önmagához képest lazsálva, csak a továbbjutásra koncentrálva rázott ki egy 23.04-et. Ez ugyebár több, mint kilenc másodperccel jobb idő a szomáliai tinédzserénél, ami ekkora távon csomolungmai differencia. A várt nézőtéri reakció nem is maradhatott el, a publikum orbitális tapszáporral jutalmazta az erőlködést. 

Az álom azonban gyorsan tovaszállt. Samia viszatért perspektíva nélküli, csak papíron létező hazájába, a pekingi pompa a múlt ködös homályába vész. Mit sem tud arról, hogy rajongói klubjai szerveződtek, hogy az interneten igazi sztárrá nőtte ki magát. Sportkarrierről álmodik, ám ezekkel a szerény képességekkel, terve minden bizonnyal hiú ábránd marad. Viszont egy jó menedzser segítségével, busásan profitálhatna történetéből...

(Blogter, 2008. augusztus 25.)