Minden különösebb teketória nélkül szögezzük le: a melegfelvonulást kis híján tragédiába fullasztó cro-magnoni előemberek akciója nem hazafias véleménynyilvánítás, hanem súlyos köztörvényes cselekedet, amely a közép-ázsiai ex-szovjet köztársaságok szintjére helyezi kishazánkat a világ demokrácia-térképén.

Ezúttal hanyagolnám a rám oly jellemző „ide is egy kis oldalvágás, meg oda is” formulát, és állampolgári-ismeret kétpercet tartanék debil honfitársaimnak, hamár az igen tisztelt szülők és a futószalagon analfabétákat termelő közoktatás ezt elmulasztotta. 

Teljesen mindegy, ki mit gondol a melegekről, hogy a szexuális orientáció átlagtól való eltérését betegségnek, bűnnek, vagy társadalmi problémának kezeli-e, nemtetszésének százféle módon hangot adhat. A tárház feneketlen, szellemes plakátokkal, könnyen megjegyezhető jelszavakkal, a közfigyelmet magára irányító performanszokkal élhet, egy tabu van csupán, ez pedig az embertársai testi épségének veszélyeztetése. Pláne maradandó egészség-károkozásra alkalmas eszközökkel, melyre eklatáns példa volt a tegnap, amikor valóságos kő, vasdarab, és savval befecskendezett tojás-záporban, szinte hason kúszva voltak kénytelenek letudni a távot a toleranciáért küzdők. 

Nem tekinthető meggyőző érvnek az, hogy valaki a másságát csak otthon élje meg, és vonuljon vissza a négy fal közé, de a provokáció narratíva is sántít, ugyanis egy demokratikus jogállamban bárki, bármilyen, akár a legszélsőségesebb nézetének is hangot adhat, amennyiben ezt békés keretek között teszi. Elvégre nincs olyan rendezvény vagy nézet, amely valakiben ne keltene megütközést, megbotránkozást, ezért egyedüli lehetséges magatartásforma az államtól, hogy kivétel nélkül biztosítja ezt a legszentebb alapjogot mindenki számára. Ezért is trombitálhatnak össze különféle ürüggyel, szinte minden napra tüntetést a „nemzeti” szervezetek. Mindenesetre kettős mércét feltételez, hogy míg az „igazságosztók” esetükben ezt magától értetődőnek tekintik (holott lehet, hogy még több emberben keltenek félelmet, vagy csak szimplán hányingert), addig a szexuális kisebbségnél az évi egyet is sokallják... 

Továbbá ambivalens és megmosolyogtató, hogy a droidok éppen az általuk előszeretettel csepült liberális demokrácia okán vihetik véghez visszatérően balkáni cselekedeteiket. Ugyanis, ha nem ilyen társadalmi berendezkedésben élnénk, akkor bizony a rendőrség brutálisan elnáspángolta volna a szégyenteljes arcokat (csak úgy recsegtek és törtek volna a csontok), viszont a készenlétisek ezúttal (nagyon helyesen) csak a szükséges minimális erőszakot alkalmazták a huligánokkal szemben. 

És végül szögezzük le: a skandalumot okozó, néhányszáz fős, feltűnően a futballpályákon megszokott rigmusokat üvöltő anyaszomorító nem tekinthető ellentüntetőnek, protestálónak (ahogyan ezt a kifejezést, eufemisztikusan a sajtó használja), és pláne nem a haza sorsáért aggódó szabadságharcosnak, viszont annál inkább csürhének, csőcseléknek, karanténba való ostoba állatnak, ne szépítsük, mert ez most nem a píszi beszédmód ideje...

(Blogter, 2008. július 6.)