A miskolci rendőrök mindössze azt teszik, ami a törvény adta kötelességük, ám kishazánkban már ez is elismerő csettintést érdemel. Mi tagadás, vicces látvány a mozgássérült parkoló-kártyával közlekedő, majd a felelősségre-vonás miatt idegösszeomlást kapott, végül bilincsbe vert jól öltözött nő hisztije.

Idestova három évtizede üldözendő bűncselekmény a fogyatékosok számára kiállított igazolvánnyal visszaélni, eddig mégsem érdekelt egyetlen államhatalmi szervet sem a taplóság ezen himalájai megnyilvánulása. Hála a témát napirenden tartó Naplónak, illetve a BAZ megyeszékhely zsarujainak, talán fordulat állhat be „hamiskártyás”-ügyben. Az persze már egy másik történet, hogy a jogkövetés terén igencsak kihívásokkal küszködő társadalmunk gondolkodása mikor áll már végre európai vágányra... 

Természetesen kétfajta normaszegő létezik e tekintetben. Az egyik tudatában van cselekménye illegális voltának, de az önző individum felülkerekedik a közösségi érdeken, míg a másik esetben lövése sincs a delikvensnek arról, hogy átlép egy határt, pedig tettének suttyósági indexe az egekben pásztáz. 

Az előbbi fajtára felesleges a szócséplés, utóbbiakról azonban már érdemes disputát folytatnunk. Az emberek jelentős hányada nem azért sért törvényt, mert elvetemült gazfickó vagy Lucifer reinkarnációja volna, az illegálkodás hátterében esetükben az húzódik meg, hogy senki nem tanította meg számukra mik a játékszabályok, mik a helyes normák. Így aztán a felvilágosulatlan elme kisagya legrejtettebb zugában sem merül fel, hogy ezt kérem nem illik, hogy tette a szociopátia csimborasszója. Itt jön be a képbe az oktatás felelőssége, ha már úgyis tökéletesen felesleges konzumidióta analfabétákat gyárt futószalagon, legalább az állam reguláihoz való lojalitást beleverhetné a kevéssé pallérozott kútfőkbe. 

Persze tudom én, hogy a rabosított, karpercbe parancsolt visszaélők láttán szót kérnek majd a demagógok, hogy amíg a politikusok, amíg a gengszterek, amíg a fehérgallérosok megtehetik, addig bla-bla-bla. Csakhogy kedves hordószónokok az a helyzet, hogy olyat kritizálhatok kizárólag a másikban, amit én magam nem teszek meg. Úgyhogy mindenki vesse alá magát íziben egy önismereti CT-nek, és csak akkor óbégasson, amennyiben ő maga szeplőtlen állampolgár, mondjuk adóit és járulékait befizeti, nem hág át permanensen írott és íratlan szabályokat, a társas érintkezések folyamán megüt egy minimálisan elvárható hangnemet. 

A fogyatékkal élőkkel szembeni bánásmód a demokrácia lakmuszpapírja, a dzsipes, fukszos, kopasz kőbunkó sztereotípiája pedig korántsem filmes fikció. Hiába, gyúrnunk kell még egy cseppet állampolgári ismeretekből...

(Blogter, 2008. július 28.)