A sportolók hazájának váltogatása ugyan nem új jelenség, bizonyos körülmények figyelembe vételével talán akceptálható is, ám ami a női asztalitenisz egyéni számában zajlott, az maga a közröhej.

A versenysorozat nyitó akkordjaként a kongói Yang Fen 4:2-re felülmúlta az amerikai Huang Crystal Xi-t, és ezzel megadta a kezdőlökést a bohózathoz. 

A pekingi olimpiára közel nyolcvan pingpongos hölgy harcolt ki kvótát, országonként azonban legfeljebb három sportoló rajthoz állása engedélyezett. Mivel Kínában minden bokorban terem minőségi asztaliteniszező, így a rivális nemzetek sportot űznek a honosításukból. Így fordulhatott elő, hogy a mezőny (kis híján) fele a rendező országban született, így kvázi házi bajnoksággá degradáltatott az amúgy globális megmérettetés. 

És akkor beszéljünk a statisztika érzelemmentes nyelvén. A 78 induló között volt ugyebár három kínai szerelésben ütögető valódi kínai, öt majdnem kínai színekben (3 hongkongi, 2 tajvani) asztalhoz álló kínai, és további huszonhat (!) Kínában született exkínai. Ez ugyebár testvérek között is harmincnégy koponya, hogy a matekfetisiszták örömét fokozzam: a teljes mezőny 44%-a. 

Az eredmények részletes ismertetésétől eltekintek, csak címszavakban ecsetelnék, hogy érzékeltessem a tendenciákat. Az Ázsián kívüli spílereknek nem sok babér termett, a negyeddöntőbe mindössze az amerikai Wang Chen és a dominikai Wu Xue verekedte be magát. A legjobb európaiak pedig már a 16 között elvéreztek, idáig is csak a holland Li Jie és Li Jiao, illetve az osztrák Li Quiangbing volt képes eljutni. A nemzetiségeket természetesen bazi nagy idézőjelbe is tehettem volna, de anélkül talán még komikusabb. 

Egy szó, mint száz, a mai élsportban olyan természetessé vált az állampolgárságok csereszabatossága, mintha klubcsapatokról beszélnénk. És bár a fenti példa kiragadott és szélsőséges, azért mégiscsak jelez egyfajta irányt. Ami aligha kedvező, hiszen a szurkoló a „saját véréért” tud leginkább szorítani, ezért egyáltalán nem biztos, hogy többre értékeli a győzelmet az importterméktől, mint a tisztes vereséget a hazájában felnőtt sportolójától, akivel érzelmileg azonosulni tud. Nehezen valószínűsíthető, hogy egy lengyel sportfan tövig rágja a körmét, miközben Xu Jie vagy Li Qian küzd a polák színekért... 

Visszatérve a konkrétumra: a dobogóra kizárólag a három, kínai mezben tevékenykedő extraklasszis állhatott fel, szépen elrendezték egymás között a bajnokságot. Az erőltetett honosítás tehát kudarcot vallott. Akkor meg mire jó ez az egész?

(Blogter, 2008. augusztus 23.)