Vitray durcás
Az élő legendák nehezen viselik, ha arcukba mondják a frankóságot. Ami nem csoda, hiszen hosszú évtizedek óta kizárólag hajbókolásban van részük pályatársaik irányából.
A Fiala János és Vitray Tamás között kipattant affér tanulságai túlmutatnak a kőbunkó rádiós és a megkopott tévés tótumfaktum verbális pengeváltásán. Kishazánkban korántsem ismeretlen jelenség, hogy egy szakma valamikori szűk elitjébe tartozó figura képtelen megérezni azt az ideális pillanatot, amikor méltóságteljesen lezárhatná karrierjét.
Számos alkalommal fogtuk már a fejünket bizonyos művészek százhúszadik búcsúkoncertjén, és kérdeztük: mit keres még mindig itt ez a fazon? A sok pénzen kívül... De nem csak a hónaljszagú táncdalénekesekből válnak súlyos önértékelési zavarokkal küzdő, szebb napokat látott pojácák: egyáltalán nem kedvezőbb a helyzet a tudomány vagy a média reprezentánsainak körében sem.
Az egykori megsüvegelendő tekintélyek jelenkori ámokfutásában azonban a közvélemény is cinkosságot vállal. Sokat megbocsát azoknak, akik korábban letettek valamit az asztalra. Legyen szó ötvenhatos hősről, kiváló íróról, nemzetközi hírű szociológusról, az óceánon túl is ismert pszichológusról vagy szívsebészről, a napjainkban megnyilvánuló sületlenségeiken könnyedén túllép az ezerfejű cézár. Hiszen úgy véli, az ikonok életművébe simán belefér egy-egy mostanság kinyilatkoztatott ostobaság. Vagy egy másik, még rosszabb verzió: észre sem veszi, hogy az illető már csak árnyéka korábbi önmagának, hiszen automatice kompetensnek fogadja el, mondjon az akármilyen, vérlázító baromságot.
Ez a szomorú reality Vitray Tamás esetében is. Pedig szerény véleményem szerint, nincsen abban semmi kivetnivaló, ha egy munkáját pocsékul ledaráló személyt pellengérre állít a sajtó. Ez a dolga. Tessék már felfogni aranyoskáim: nincsenek védett személyek, ha valaki hibázik, kapja meg a jól megérdemelt kritika-adagját, legyen szó akár a dalai lámáról, vagy a római pápáról. Pláne egy magyar televíziósról...
Vitrayt elérte a végzete. Hiú illúziókat ringatott, pedig ma már nem lehet kizárólag a rutinra alapozni. Rákészülés nélkül ez a tevékenység sem űzhető, még akkor sem, ha az illető mellé odatesznek egy, a sportág berkekben remekül kiigazodó segédkommentátort (esetünkben az egykori olimpiai bajnok, Ábrahám Attilát).
Valljuk be, Tamás bátyja hihetetlenül unalmas, én magam csak a kajak-kenu selejtezőiben bírtam hallgatni alakítását, de a futamok negyedénél sajnos elaludtam. Ami megmaradt a produkciójából az a rengeteg hallgatás, ennyi erővel a „kommentár nélkül” feliratot is lazán kitehették volna a derék Eurosportos kollégák. Ha véletlenül szólásra jelentkezett, abban sem volt sok köszönet, hiszen vagy felolvasta az indulók névsorát (általános iskola 2. osztály), esetleg előrázott valami kevéssé velőset a közhelyszótárból, netán a részidőket olvasta be, amit amúgy is láthattunk a képernyőn. Érződött, súlyos szakmai (értsd: felkészületlenség) hiányosságok mutatkoznak, a mezőny zömét bizony nem ismerte, legfeljebb a nagy öregekről (a nagyvenhez közelítő vagy azon túli versenyzők) regélt egy-két szót, akikre még azokból az időkből emlékezett, amikor még nem volt önmaga paródiája.
A sluszpoén persze akkor csúcsosodott ki, amikor 750 méternél olimpiai bajnoknak kiáltotta ki Vajda Attilát... Nos, komolyabb csatornáknál az ilyen ordító bakinál két markos kidobóembert küldenek a stúdióba, és azonnal kiebrudalják a kontárt, Vitray viszont kissé felháborodottan konstatálta csodálkozó boci szemeivel, hogy a „célbaérkezés” ellenére tovább lapátolnak a sportolók...
Ilyen nívótlanságnál az a minimum, hogy az „elkövető” szó nélkül tűri a jogos gyomrozást, sajtókommünikét ad ki, melyben sajnálatát fejezi ki gyenge teljesítményéért, majd külföldre távozik néhány hétre, ahol kivárja az általa keltett hurrikán elültét. A „legenda” viszont a lehető legvisszataszítóbban reagált, élő rádióadásban kérte ki magának a sértegetést.
Ezek szerint itt kasztrendszer dívik, és egy bizonyos szint felett, a kiválasztottak marhaságait kéretik szó nélkül tudomásul venni...
(Blogter, 2008. szeptember 2.)