Szeptember 20-a legnagyobb paradoxona, hogy azon petíció-fetisiszta, megélhetési rettegők miatt nem fogják soha komolyan venni az egyre szervezettebb kisnyilasokat, akik a rendszerváltás óta minden marginális jelenséget felhasználtak kedvenc időtöltésükhöz, a farkas kiáltásához.

Két dzsemborit tartottak szombaton, haladjunk időrendi sorrendben. Először is szemrevételezhettünk egy vegytiszta szocialista összeröffenést, ahol a több tízezres népfront csak nem akaródzott összejönni, mindössze a még megmaradt, elhanyagolható számú Gyurcsány Rajongói Klub tette tiszteletét az MTA előtti kezdő sípszóra. A Mikroszkóp-színpad közönségének átlagéletkorát rögzíthette volna valamely társadalomtudós, ha empirikusan vizsgálgatta volna a foghíjas sorokat. A felvonulók zömét a Kádár-kori kisember archetípusa tette ki (némi nosztalgia ugyebár a ’90 előtti május elsejék iránt), kiegészítve néhány értelmiségivel, illetve pár száz, napidíjért felutaztatott romával. 

Valljuk be, ez így nagyon karcsú, és bár távol álljon tőlem, hogy megmosolyogjam a sérelmeket elszenvedett, jó szándékú emberek (talán nem is valótlan) félelmeit, de itt kérem szépen ők most asszisztáltak. Mégpedig a kormányfő one-man-showjához. A miniszterelnök igyekezett a rá irányuló figyelemnek minden egyes másodpercét kiélvezni, a nagy alakítása során viselt ruháját is gondosan igénytelenre válogatta, ezzel is szimbolizálva, hogy a nép egyszerű gyermeke, közéjük tartozik. Páváskodása során hátbaveregette a közelébe kerülő celebritásokat (példának okáért Kézdy Gyuri bácsit), sajtómunkásokkal jópofizott, és kebelére ölelte azt a szivárványszínű zászlót lengető srácot, akinek öltönyén a botrányos júliusi melegmeneten helyre kis rántottát lehetett volna elfogyasztani. Egyszóval Gyurcsány úgy viselkedett, mint egy hollywoodi sztár, ám egy ország vezetőjének nem áll különösebben jól a Paris Hilton-i szerep. 

Szó sem volt itt méltóságteljes, nemes ügy érdekében leballagott távról, pusztán igazolódott a hipotézis, miszerint a chartaalapítás egy tömegtámogatás nélkül maradt közjogi méltóság kétségbeesett PR-akciója. Magyarországon antifasizmussal amúgy sem lehet sok szavazatot bezsebelni, ez már lejárt lemez, az emberek fülén jön ki, illene már valami más médiahekkel próbálkozni. Tessék brainstormingra hívni a MeH kommunikációs gépezetét, ha már ott vannak a kéznél, napi egy óra munkát talán ők is kibírnak komolyabb egészségkárosodás nélkül. Tanulságként pedig annyit: a protestálásnak csak akkor van bárminemű értelme, ha ezt hiteles emberekék teszik (az MDC-t aláíró húzónevek a legkevésbé sem azok), különben a bumeráng-effektus életbe lép, és a fagyi visszanyal. 

Még a Konrád-Farkasházy-Vitányi esernyős-permormansz előtt leléptem, hogy figyelemmel kísérjem a Hatvannégy Vármegye, a Jobbik, és még a jó ég tudja miféle noname szervezetek által összeeszkábált, általam csak cinikusan „Magyar Büszkeség Napjának” elnevezett sáskajárást. A rendezvényt nem zavarták meg homoszexuális ellentüntetők (izgalmas lett volna, mert két hónapja ugyanitt fordított volt a szereposztás), hiszen nekik mégiscsak több eszük van, értelmet meg különben se errefelé keressünk. A lényeg a lényeg, nem kell finomkodni: ez egy csőcselék-erődemonstráció volt, az is a rosszabbik fajtából, az ember szinte szégyenkezik, hogy miféle szociopaták bújnak meg a mélymagyar rögvalóságban. 

Azt nem állítanám meggyőződéssel, hogy forgott volna a gyomrom, voltam már focimeccsen elégszer, illetve jó néhány sújtójobbos pofaviziten, így már hozzászoktam. Ám ebben a dózisban kapott cigányozás és zsidózás még számomra is újdonságként hatott. Persze az ömlesztett szájkaratét olyanok küldik a bioszférába, akik a leghatározottabban kikérik maguknak a fasiszta stigmát. Jó példa erre Polgár Tamás (mozgalmi nevén: Tomcat), akinek lila köd szállt le hombár fejére, TBG-nek, az Index videósának csipkelődése okán. Ennek mellékhatásaként olyan zagyvaságokat hordott össze, miszerint ő nem fasiszta. Hát egy lófaszt mama (hogy egy klasszikust leporoljak), bár a pólóbiznisznek jót tesz a mártír pozitúra, de ideje lenne már kámingáutolni, és nem a végsőkig tagadni azt, ami nyilvánvaló. 

Persze sokfélék vagyunk, szakad ki belőlem a vérliberális, különösebben tehát nem is zavarna ez a szellemi ökoszisztéma-szennyezés. Ami miatt viszont a toleranciaszintem leinflálódott, mint a zimbabwei valuta, az nem más, mint a hungaromán körökben hódító kettős-mérce. Természetesnek veszik, hogy egy velük ellentétes gondolkodású rendezvényen az ember arcába nyomják a kamerát, viszont az ököljogot érvényesítik, ha őket kapják lencsevégre. Magától értetődőnek tartják, hogy végigtrappolnak ormótlan bakancsaikban az Andrássy úton, ám ha ugyanezt egy másik törpekisebbség teszi, annak már különböző koktélokban és élelmiszerekben mérhető következményei vannak. Elvárják, hogy úriemberként kezelje őket a yard és állandóan a jogaikat büfögik fel, viszont ÁVH-t emlegetnek, ha a rendőrpajzs püffölése közben leteperik valamelyiküket a földre. Mélyen felháborodnak (jogosan) a környező országokban tapasztalható magyarellenes megnyilvánulásokon, viszont saját országuk minoritásait fröcsögő szájjal mocskolják. Ezek súlyos önellentmondások, ám 80 IQ alatt ne várjunk akadémiai székfoglalókat (azt is készséggel elismerem, hogy antifáéknál ugyanez megvan reciprokban). 

Nyilván el lehet intézni egy kézlegyintéssel, hogy alkoholmámorban szédelgő, tesztoszteron-túltengésben szenvedő suhancok, és különben is csak futballhuligánok. Ez azonban felületes konklúzió, mert lehet itt még bazdmeg, de erről majd egy másik fejezetben, hiszen ez is Háború és Béke hosszúságúra sikeredett.

(Blogter, 2008. szeptember 22.)