A mögöttünk hagyott tucatnyi napon ugyan boldog-boldogtalan megnyilvánult Magyar Gárda-ügyileg, mivel azonban szeretem szopogatni a gumicsontot, késztetést érzek egy hetyke kis bejegyzéshez.

A HVG múlt heti elemzéséből kiviláglik: rohamléptekkel csökken a házasságkötés után a férjeik nevét felvevő hölgyek aránya. Az emancipáció és az egyenjogúság hívei fellélegezhetnek, a hímsovinizmus egyik tartópillére eltűnőben van.

Szar lehet Iránban élni. Ezt eddig is tudtuk, ám két közelmúltbeli újsághír alaposan ráerősít erre a hipotézisre.

A magyar futball a gyepszőnyegen ugyan unalmasabb, mint egy Tarr Béla-film, és tragikomikusabb, mint Sas József 30 éve ismételt poénjai a Mikroszkópon, ám a zöld asztal és a lelátó mindig tartogat kósza meglepetéseket.

Egy tisztességesen kivitelezett éhségsztrájk elvileg két végkifejlettel zárulhat. 1. Az önsanyargatás ezen formájával a közfigyelmet felkeltő delikvens ügye hipp-hopp megoldódik, zsarolása megértő fülekre talál, happy end és halleluja. 2. A korgó gyomor, és a legyengülő szervezet látványának hatására sem mutatnak hajlandóságot az érzéketlen illetékesek a problematika rendezésére, így a rossz érdekérvényesítési pozícióból az örök vadászmezőkre vezet a koplalást önként választó (néhai) dolgozó útja.

Bizonyára frusztráló lehet, ha egy ügyvéd ötvenegynéhány éves korára nem tudott Zamecsnik Péter, Magyar György, vagy legeslegidősebb Bárándy-szerű ismertséget, humántőkét, presztízst és vaskos bankszámlát felhalmozni.

Idestova egy esztendeje viseli büszkén, a „Magyarország második legismertebb települése” kitüntető címet a Somogy megyei Balatonőszöd. Gyengébbek kedvéért Őszöd, és nem Öszöd, mint azt néhány sajtótermék hétről-hétre hanyagul papírra veti.

Szorgosan tekertem derék mountain bikámat az ország történetének legforróbb napján, hiszen azt a címeres baromságot ötöltem ki, hogy körbepedálozom a tavat, amely alsó hangon is közel kétszáz kilcsi. Hajnali hét környékén zombiként hajtottam keresztül a siófoki Aranyparton, és kábé úgy csodálkoztam rá a tájra, mint Mézga Géza a Köbüki által küldött beszámolókra.

Bár Alkotmányunk szerint az ország hivatalos nyelve a magyar, a Balaton partján nyugodtan revideálni lehetne ezt az elavult álláspontot, hiszen a német szó lényegesen gyakoribb vendég errefelé, mint a finnugor. Ugyan a történelem szavát nem érezték meg anno a germánok, és botor módon alig gyarmatosítottak, ám egy felségterületet azért megtartottak maguknak: hazánk legnagyobb állóvízének partvidékét.

Nagyot kaszálhatna Sóher Norbert fitneszipari nagytőkés, amennyiben milliárdos ápdétbizniszét a Balaton partjára költöztetné. A lakossághoz viszonyított Tonna Donna-arányszámban, alighanem sikerült beelőznünk a verhetetlennek hitt jenkiket, legalábbis ezt sugallják a személyes impresszióim, amely ugyan nem pótolhat egy nagykönyvben megírt reprezentatív felmérést, ám egy képletes rókázásra simán alkalmas.

Eddig sohasem próbáltam teljesen elzárni magam elől a médiacsapot, imigyen érdekes kísérletnek ígérkezett két hetet a közéleti bohózatot száműzve, kizárólag a napsütés, a koktélok, és a frissítő hullámok igézetében tölteni, mindezt az újra felkapottá váló Magyar-tengeren.

Miután a vízcsap is ezen tömegrendezvényt favorizálja, az emberfia késztetést érez, hogy jelenlétével emelje a délután színvonalát. Számomra premier volt a „Meleg Büszkeség Napján” való személyes tisztelettétel, hiszen a politikai-közéleti harcmező fősodrát ezidáig sikeresen elkerülte a happening (kvázi most figyeltem fel rá igazán), illetve hetero származásom sem igen predesztinált korábban a részvételre.

Egy hangyányit bulvárízűre sikeredett ez a cím, kár volna tagadni. A Blikk Elvis Presleyvel, illetve Zámbó Imrével kapcsolatosan szokott hasonlóan furfangos cikkezdést produkálni, jómagam maradnék a politika szabta behatárolt kereteken belül.

A hír nem tegnapi, szóval ismételten lemaradtam (mint hazánk gazdasága az észt mögött), ám mégiscsak érdemes véle foglalatoskodni. Történt vala, hogy Magyarország legviccesebb médiumán, a kuruc.info-n megjelent egy olvasói levél…

Huhogni ugyan a kilencvenes évek elején sem volt már vicces, amikor néhány bohócfigura Nyugat-Európából ideimportálta ezt a szurkolási formulát, mára azonban kifejezetten cikivé vált a fekete játékosok majmokhoz való hasonlítása. Mégis gyakran élnek ezzel a neoprimitív módszerrel az übergagyi Borsodi Liga ultrái.

Ezer bocs Czigány Györgytől, a múlt rendszer legendás műsorvezetőjétől, hogy méltán népszerű vetélkedőjének címét pofátlanul lenyúlom, de mégiscsak ezt kérdezte szombat este a sokmilliónyi európai zeneszerető a karosszékben ülve, a dobozt bámulva, és sört vedelve. Az öreg kontinens szinte valamennyi szuverén állama (pontosabban közszolgálati csatornája) küldött képviselőt a nemtelen versengésbe, ’mely kénytelenek vagyunk bevallani: óriási csalódást okozott.

Most akkor életveszélyes utcára vinni a politikát, vagy a liberális demokráciák bevett gyakorlata? A kérdés költői, mindig attól függ, ki teszi. Ha a kormányfő és néhányszáz deresedő halántékú, poroszkáló fáklyavivő, az OK-s, ha többszázezer ellenzéki, akkor aljas lázítás, a harmadik Magyar Köztársaság aláásására tett brutális kísérlet.

A Fiumei úti temető bejáratánál a Tom Security szorgos szakemberei sasolják meg a hátizsákom tartalmát, feltehetőleg rendezvény megzavarására alkalmas eszköz után szimatolnak, de csak egy árva kamerát találnak. Nem mindenkivel ennyire szigorúak, a főképp idős emberekből álló, rutinos megemlékező zöme könnyedén bejut. A Magyar Kommunista Munkáspárt tüntetésének apropóján gyűltek egybe a nosztalgiázni vágyók, a megrongált, majd valami csoda folytán az éj leple alatt helyreállított Kádár-sírnál.

Ritkán látható nemzeti egység bontakozott ki a hátunk mögött hagyott hét folyamán. A fakabátok így, a zsernyákok úgy, kiben bízzon az embör, ha bennük nem, szólal meg nemre, korra, szociális helyzetre, lakóhelyre, és IQ-ra való tekintet nélkül az okostojás-kórus, és a kevéssé kompetens figurák garmadája.

Fél egyre érkeztem, így sajna (?) éppen lemaradtam Gyurcsány Ferenc városligeti beszédéről (a fene tudja, hogy az EU-csatlakozást vagy a munkát ünnepelte-e). Viszont szem- és fültanúja lehettem az őt körülvevő irracionális szeretettnek (hasonló, mint amilyen a fénykorában lévő Orbánt övezte).

Pat Tillman, az Arizona Cardinals amerikai focicsapatának, védő poszton szorgoskodó játékosa a New York-i ikertornyok elleni támadást követően úgy döntött, hogy sutba vágja élő szerződését (amely évi három és fél millió dollárt hoz a bankszámlájára), és bevonul katonának, mert ebben a szerepben tehet legtöbbet a hazájáért. 

Vicces egy műfaj a nekrológ… Lehetsz akár tömeggyilkos vagy pedofil, ha feldobod a talpadat és eltávozol az árnyékvilágból, akkor előkerül a politikai zsargon, jön a píszi duma, a botlásokra pokrócot terít a feledékeny emlékezet. Nem tanácsos bolygatni a múlt kevéssé dicsőséges lapjait. Ettől a begyöpösödött gondolkodástól kap rángógörcsöt a magamfajta…

2007. április 21-ét a Kezdet Napjának minősítette Toroczkai László és Budaházy György. Utóbbi, akadályoztatása miatt csak felvételről idézhetett szózatot a mintegy ezer egybegyűltnek, a körbezárt Hősök terén.

Tud valamit ez a Hrihorij Szurkisz… A nevezett ukrán sportdiplomata egy remek megkerülős csellel, úgy választatta meg magát az UEFA végrehajtó bizottságába (akik kijelölik az Európa-bajnokság helyszínét), hogy az őt támogató kelet-európai küldötteknek azt a mesét hintette el: bizony semmi esélye az ukrán-lengyel EB-pályázatnak (amelynek egyébként a vezetője).

Szokás szerint jó adag késésben voltam, a 15-ös busz poroszkálva tette meg a reá kimért büntetést. Tíz perccel a beharangozott kezdősípszó után estem be a Magyar Kommunista Munkáspárt április 4-i megemlékezésére. Érkeztemkor Vajda János alelnök ecsetelte, hogy miért a szocializmus alatt haladt előre legtöbbet az ország szekere, regnálásuk négy évtizedét hazánk legdicsőbb intervallumának nevezte.

A post címével azonos néven futó, egészen tűrhető iráni mozit vetített tegnap a királyi 1-es, természetesen lehetetlen időpontban, amikor már csak az alvajárók és az éjjeliőrök nem húzzák a lóbőrt.

Az SZDSZ elkúrta. Nem kicsit, nagyon. Magyarországon ilyen böszmeséget még senki nem csinált. Nincs még egy párt, amelyik hasonlóan szélsebesen rohanna a szakadék felé, és ennyire ne akarna a saját nyomorult helyzetén változtatni. 

Hamarosan elnököt választ a gyakorlatilag már nem is létező SZDSZ. Ha a kongresszus gondolkodó, befolyásolhatatlan, a társadalom rezdüléseivel tisztában lévő tagokkal lenne felvértezve, a végeredmény nem is lehetne kérdéses. Jelen állás szerint azonban a roppant tehetséges helikopterpilóta kapja majd a voksok többségét, beütve ezzel az utolsó szeget is a szabad madarak koporsójába.

Fél hatra érkezem a Kossuth térre, amely kong az ürességtől. Furcsa, hiszen erre az időpontra harangozzák be az eszkalált kormánybúcsúztatás mindennapi nyitányát (április 30-ig). Aztán nagyon lassan emelkedik a látogatottság, ám a kereskedelmi csatornák a távollétükkel hirdetik, hogy a vértelen megmozdulásokra nem kíváncsiak. Egy kósza rendőrautó azért jelzi a távolból, a BRFK vigyázó szemei pásztázzák az esetleges törvénytelenségeket.

Fontosnak tartom az információk saját kézből való begyűjtését, ezért Március 15-i barangolásom záróakkordjaként a Múzeum-kerthez igyekeztem, ahová a Kossuth tériek stílszerűen 18.48-ra hirdettek összeröffenést. Ekkor még csak sejthettem, hogy nem feltétlenül pacifista találkozóról lesz szó, hiszen a kuruc.info-n „szabadfoglalkozásként” definiálták a megmozdulást.

Demcsák Zsuzsa hat közepesen érdekes posttal ugrott fejest a blogtársadalom víz nélküli medencéjébe (azóta egy bejegyzése a delete gomb áldozata lett, hála az Index lejáratásának). A naplótörténeti esemény március 6-án rengette meg a szájberemberek ingerküszöbét, viszont azóta sem kép, se hang, a Danks-utód nem állt elő újabb kismamás sztorival.

A Marketing Centrum közelmúltban publikált kutatásában arra kereste a választ, hogy milyen kép él a 18 évnél idősebbek körében az 1956-os forradalomról. Az eredmény természetesen lesújtó, totális érdektelenség és tudatlanság jellemzi az átlagmagyar attitűdjét, az ötven évvel ezelőtti eseményekhez.

A határon túli véreinket még kultiváljuk, viszont a többi náció tagjai tőlünk fel is fordulhatnának. Megvan az új ősellenség: a gaz pirézek személyében…

Sajátosan értelmezi a jogállamiság fogalmát Demszky Gábor, a Beszélő és az ellenzéki értelmiség rendszerváltás előtti ikonja. A magától értetődő demokratikus elvek, melyek mellett a stencilező Demszky körömszakadtáig kiállt, mintha a szürke szamárhoz hasonlatosan tűntek volna el a narancs- és vörös színű ködben. 

Orbán Viktor, a demokrácia nélküli többpártrendszer (ez a legfrissebb kreálmánya) egyik oszlopos bástyája, az új többség spirituális vezére, soha nem megy a szomszédba, ha lehetősége szottyan fellépni egy nagy nézettségű agymosóban (TV2, Tények, Bárdos András).

Van néhány vizuális mestermunka a filmművészetben melyre az ember vadászik, hiszen vagy nincsen belőlük kópia kishazánkban, vagy nem méltóztatnak műsorra tűzni őket a gagyit preferáló TV-csatornák. Ezért töltött el örömmel, hogy egy esztéta magyarázataival színesítve, a Bálint-házban megtekinthettem Fritz Lang klasszikusát, az 1927-ben készült Metropolist.

Ha a fejem a böszmeségtől parázslani tudna, már bizonnyal kiskanállal seperték volna fel a belőlem megmaradt hamut a szimpatikus arcú hullaszállítók, a rideg parkettám barátságtalan felszínéről.

Morvai Krisztina (és baráti körének) tudományos köntösbe bújtatott karcolata biztosan nem fogja meggyőzni a rendőrállamban nem hívőket, a kertek alatt suttyomban lopakodó diktatúra velünk éléséről. Az anyag ezer sebből vérzik, logikai ellentmondásokkal bőségesen telített, ráadásul olyan szakterületeken imitálnak kompetenciát, amelyek földjére eddig soha nem merészkedtek.

Oázisként tűnik fel a magyar elektronikus média sivatagában a Demokrácia Részvénytársaság című rádióműsor, a Pont FM 88.1 (ex-Budapest Rádió) kínálatában. Az alternatív körökben jól ismert, a kissé hebrencs Puzsér Róbert (két tettestársával karöltve) minden hétköznap kora este mutat egy jó nagy adag fuckot a teljes politikai spektrumnak. Anélkül, hogy szándékomban állna orálisan kényeztetni az úttörő project tagjait, el kell mondanom, kedvelem ezt a permanensen fikázó stílust.

Bizony elkelne egy idegenvezető az SZDSZ-nek, néha annyira érthetetlenül bolyonganak a politikai térben. Most éppen a pedofíliát és a házipornót kívánják összemosni.

Érdekes, szinte pótolhatatlan képződmény a BLOGTER horizontján a notórius gyűlölködők, numerikusan nem túl nagy, ám annál hangosabb tábora. Ők azok, akik szellemi kapacitás híján vagy csak pusztán lustaságból, kizárólag kommentárokkal teszik le a névjegyüket, önálló postokkal nem színesítik a palettát.

Mindenkinek vannak olyan kedvenc közéleti szereplői, akinek a szavára, megnyilatkozásaira odafigyel (őket nevezi a népnyelv véleményformálóknak). Nekem speciel ilyen Csányi Vilmos, a neves etológus, aki manapság igencsak sokat hallatja a hangját társadalmi kérdésekben. Nincsen ebben semmi ellentmondás, a szeptember óta tartó bohózat sok hasonlóságot mutat az állatvilágban megfigyelhető törvényszerűségekkel… 

Kövér László huszáros bajuszát megpödörte, az elé tett töményet felhajtotta, majd jól megmondta…

A miniszterelnök szerint a köztársaság alapintézményét érte alattomos és kíméletlen támadás. Mindez igaz is volna, ha egy egységes kilencvenháromezer négyzetkilométerről beszélhetnénk, és valódi köztársaságban hajthatnánk álomra a fejünket nap, mint nap. A megélt hétköznapok tanulsága azonban arra világít rá, hogy ez puszta vágyálom, remek fantáziával lelöttyintett dajkamese.

Ha egy sportriporternek álcázott csiripelő plasztikbaba, még a legendás Vitár Róbert szakmai nívóját sem képes katapulttal megközelíteni, ott nem ártana egy alaposabb önvizsgálat.

Örök axióma: hiába van szekérderéknyi fizetőeszköz a svájci bankszámládon, attól még mozoghatsz elefántként egy számodra ismeretlen, ám meghódítani kívánt területen. A porcelánbolt szerepét ezúttal az ingoványos médiamocsár vállalja magára, míg ormányos emlősünk a Széles Gábor nevet kapta a keresztségben.

A téma kényes, így felvetése akár érzéketlenségnek is tűnhet. Ezért óvatosan próbálom ráncba szedni aggályaimat egy olyan üggyel kapcsolatosan, amely nem valószínű, hogy megtörténhetne nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű régiókban. 

Hű lenyomata az ország morális állapotának, hogy Moldova György lassan százezer eladott példánnyal büszkélkedhet, Kádár Jánosról készült fércművéből. Tudományos munkának nevezni súlyos sértés lenne a történészszakmának, talán a velejéig hamis illúziók életben tartására alkalmas firkálmány lehetne a legpontosabb definíció. 

A suszter jobb, ha marad a kaptafánál... Hiszen csak egy kontár keveri össze a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, képzeli magát rendőrségnek, ügyészségnek és bíróságnak egyszerre (Montesqieu forog a sírjában).

Szikora Róbertről köztudott, hogy két remekbe szabott koncert között felkeresi a legközelebbi katolikus templomot, és meggyónja a celebélet földi hívságaival együttjáró bűneit. Jól reprezentálja az átlag hívőt, míg saját magát tüzes korbáccsal ostorozza, addig az Isten földi szócsöveként funkcionáló papok legkirívóbb sumákságai fölött is szemet huny.