Végre sikerült magamévá tennem a holland politikus, Geert Wilders által összeeszkábált, iszlámot bíráló short movie-t.

Hunnia taposómalmában ezúttal két feszültséggócra irányították rá a reflektort, Ungváry Rudolfra és Bayer Zsoltra. A gyűlöletgenerátor-párosra szerencsésebb történelmi fejlődési országokban a margó széléről bégető birka stigmáját ragasztanák, ám errefelé (e megrekedt fejlődésű balkáni honban): személyükben az értelmiségi elit beltenyészetét tisztelhetjük.

Kissé megkésve és molyszagúan taglalom az alábbi cselekményt, de a születésnapi felköszöntéseknél (vagy a névnapi?) is van az a bizonyos „nyolcnapos szabály”, úgyhogy rá se ránts.

Ismételten elvegyültem a forrongó emberpalánták táborában, ezúttal a Demszky ellen protestáló, érdekes arcú egyedeket szemrevételeztem szociológusi kontaktlencsémmel.

A monitor előtt üldögélek öregesen, sósmogyorót majszolgatok, fülemben a Radiohead muzsikája tombol, és lélegzetvisszafojtva figyelem az eredményeket. A spanyol országgyűlési voksolásét...

Varázsgömbömre pillantok, csiribú-csiribá, és a jövendőmondó felelősségteljes pozíciójába helyezem magamat. Természetesen a „háromigenes népszavazásról” kérdezem a segédeszközömet.

Mostanság kötelező polbloggeri feladat megnyilatkozni Koszovó-ügyben. Már boldog-boldogtalan megtette, így hát jöjjön aminek jönnie kell...

Comandante Castro önkéntes nyugállományba vonulásával, a Föld legrégebben hatalmon lévő vezetője lép le a népsanyargatás színpadáról (1959-ben iktatták be a szakállas legendát). Ez a történelmi esemény kiváló alkalmat kínál arra, hogy lajstromba vegyük bolygónk azon despotáit, akik leghosszabb ideje pöffeszkednek pozíciójukban.

A minap a kezembe került egy általános iskolai nyolcadikos osztályos tankönyv, először azt hittem rosszul látok, majd a szemészeten tett éves rutinvizsgálatom meggyőzött ennek ellenkezőjéről.

Az amerikai elnökválasztás tétjét némileg csökkenti (legalábbis innen, Európából) az a furcsaság, hogy a topjelöltek között ezúttal nincsen enyhén szellemi fogyatékos, texasi fegyverlobbista vagy olajmaffiózó. Sőt, tulajdonképpen a bőség zavarával küzdenék, ha lenne szavazati jogom, így viszont tét nélkül okfejthetek a témáról.

Végre sikerült elkapnom A gyűlölet című francia filmet, amelyre már hosszú idő óta vadásztam.

Azt mondotta egy blogger, hogy kámingáutoljak íziben, mely könyvek betűit szippantottam magamba az Úr kétezerhetedik esztendejében.

Esküszöm nem akartam postolni a Vona-milíciáról, kapnak elég érdemtelen nyilvánosságot nélkülem is, hülyeségekre amúgy sem tanácsos pazarolni a drága időnket, ám Kende Péter tök felesleges performansza írásra ingerelt.

Mindössze két hét csordogált le az esztendőből, ám közéleti huszáraink ahelyett, hogy téli álmukat brummognák, e rövid intervallum alatt is emberöltönyi hülyeséget, inkompetenciát, demokráciadeficitet halmoztak fel Kurvaország szemétdombján. Vegyük lajstromba az év eddigi legirritálóbb arcait.

Ezennel megemelem a svejcisipkámat Debreczeni József előtt, aki a fősodorhoz tartozó megmondóemberek közül úttörőként beszél őszintén (Népszabadság, tegnapi szám) az Északkelet-Magyarországon ketyegő, és felrobbanni készülő etnikai bombáról.

2006 nyarán, a budapesti Európa-bajnokságon szerzett három bronzérmét követően, Kovács Ágnes soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el a méltó visszavonulásra.

2007. december 29-én jobblétre szenderült a Lévai Balázs vezette Dob+Basszus című, zenetörténeti televíziós műsor.

A nap egyik kevéssé meglepő híre, hogy Patai Józsefet, a Mortimer-ügy sértettjét tömlöcbe vetették, akinek újra problémája akadt a törvénnyel.

Aki szerint Sas József társulata minőségi szórakoztatást nyújt, és a humor magasiskoláját mutatja be, az kérem jelentkezzen íziben a jól megérdemelt pofonadagjáért, utána pedig bűnbánata jeléül térdepeljen három napig száraz kukoricán.

A január elseje számomra nemcsak az újév beköszönte, hanem a blogom születésnapja is egyben, így érdemes visszatekinteni a magunk mögött hagyott 365 napra ebből az aspektusból.

Sikeresen túléltük a bejglimérgezést, a sarkunk letaposását a Teszkóban, az akciós mikrohullámú sütőkért folytatott boxmeccseket az Osánban, így itt az ideje elmélkedni magáról a Karácsonyról.

Úgy fest, hogy az európai integráció újabb mérföldköve egyelőre csak a vakuk kereszttűzében bájvigyorgó, pezsgőspoharak felhörpintésétől megrészegülő politikusokat tölti el kéjjel. A mezei állampolgárok túlnyomó többsége közömbös, a határokat elcsúfító sorompók leszerelése nem hozta meg a remélt katarzist.

Ugyan nem vagyok egy Bod Péter Ákosba oltott Csaba László, nem kelek és fekszem a BUX-indexel vagy a kőolaj hordónkénti világpiaci árával, viszont Magyarország költségvetése még az én, amúgy csőlátó érdeklődésemet is kivívhatja.

A hamarosan magunk mögött hagyott évben érdekes kísérletet folytattam a Blogteren, emiatt sok konfliktust idéztem elő, javarészt jóindulatú netezőkkel. Megpróbáltam párbeszédet generálni szélsőjobboldali bloggerekkel, kommentelőkkel, mert kíváncsi voltam rájuk, és arra is, hogy ők maguk vevők-e a diskurzusra, olyan személyekkel akik nem a köreikből kerülnek ki.

Földrészünk egyik, ha nem a legproblematikusabb társadalmi kérdése: mit is kezdjen Európa az iszlámmal? Pontosabban: a radikalizmusra hajlamos, muszlim bevándorlókkal...

Van az úgy, hogy a gyanútlan, éppen aktuális médiafogyasztását végző (rádióhallgatás + netbarangolás párhuzamosan) emberfia egyszercsak belebotlik egy olyan lénybe, akiről egyrészt korábban sohasem hallott (pedig politikus vagy mi), másrészt azt gondolná, hogy egy ilyen figura kizárólag regény- vagy forgatókönyvírók kreatív agytekervényeinek szülötte lehet. 

Napkeltét nézni hasonlóan veszélyes vállalkozás, mint misszionáriusként Kandahar környékén téríteni, mégis érdemes néha megmártózni a BBC reciprokának ciánszennyezett medencéjében.

Az őszödi mágus megmondta, és ugye klasszikusoktól csak pontosan: „Majd megunják és hazamennek”. Imigyen cselekedtek Ligáék egy kellemes szerdai, Kossuth téri fagyoskodást követően, és így tettek szittyáék is, igaz ott kellett némi ráhatás. Szóval elmélkedtem egy kicsit a sztrájknapról, illetve az utána levezényelt gyérszámú demonstrációról, és mint általában, most is az ambivalencia kerített hatalmába.

Berekesztette a részvényei iránti kereskedést az Apokalipszis Rt. (korábban: Demokrácia Rt.), Magyarország legkritikusabb, intellektuálisan igazán figyelemreméltó médiaterméke.

Dobolyi Alexandrára még évekkel ezelőtt a Nívó-díjas Budapest TV, azóta jobb létre szenderült műsorában lettem figyelmes. Már meg nem mondom mi volt e méltatlanul feledésbe merült sorozat témája (valószínűleg az EU), de agyam mélyen fekvő raktáraiból felsejlik, hogy egészen magasröptűen bájcsevegett a bőrszerkóban feszítő, dominaként ható barátosnéjával, név szerint Anettkával.

Előző postomban a halálról elmélkedtem, ürügyül felhasználva a pirosbetűs ünneppé emelt Mindenszenteket. Az írás társadalomtörténeti okoskodásba torkollott, most azonban szubjektívebbre veszem a figurát.

A halál témakörében megannyi újságcikk, publicisztika és blogbejegyzés látott a napvilágot a közelmúltban, Mindenszentek apropóján. Ennek az érzékeny kérdéskörnek a nyilvánosságba emelésével talán esély nyílik rá, hogy az elmúlás gondolatától irtózó társadalomban csökkenthető legyen a haláltudat keltette szorongás.

Az eredeti várakozásnak megfelelően, közröhejbe fulladt a szélsőséges viccportál által meghirdetett, taxisblokádot imitáló reggeli torna (videóm lent).

Most, hogy túlvagyunk október 23-án, elmorfondírozok: a ma emberének vajon mit jelent 1956?

Bátor cselekedetre ragadtattam magam, lemerültem a magyar televíziózás Marianna-árkán, azóta keszonbetegségemet kezelem, ezért hanyagoltam méltán ismeretlen blogomat a közelmúltban.

Boldog Szülinapot! Éljen Feri! Húzzunk bele! Zengte a nagykorúvá serdült nyugdíjaskórus a vasárnapi Hungexpó-beli MSZP-zsúron. Mintha megállt volna az idő, a levegőt szúette öltönyök és kosztümök, valamint Old Spice nélküli hónaljak orrfacsaró elegye járta át.

Újabb virtuális vállveregetés a honi politikai bohócelitnek! Úgy fest zöld utat kap a klinikai lélegeztető-gépre kapcsolt liberális párt antiliberális kommunikációs blöffje, a numerus clausus szellemiségét felidéző kvótarendszer.

A papírforma beigazolódott, a kedden gyülekezési tilalmat elrendelő mianmari junta nem volt kegyes permanensen tüntető alattvalóihoz. A tábornokok, politikai eszköztáruk egyedüli fegyveréhez, az erőszakhoz nyúltak.

Aligha érhetné szó a ház elejét a csütörtökön helybenhagyott Benes-dekrétumok okán, ha Szlovákia egy távoli, fejlődő ország volna, katonai juntával az élén, 200 dolláros egy főre jutó GDP-vel. Csakhogy északi szomszédunk ugyanannak a gazdasági-politikai tömbnek a tagja, mint például Svédország…

Most, hogy Cúslág Janika sunyi mosolya vélhetően lehervad néhány esztendőre bicskanyitogatásra ingerlő orcájáról, újra megtekintettem legendás, Terror Háza előtti alakítását.

Hogy lesz ebből kormányváltás, parlamentelfoglalás, képviselőszétzavarás, ötlött fel bennem a logikus kérdés, mikor szemrevételeztem a Corvin Közben gyülekezők lélekszámát és korösszetételét, akik az Elkúrtuk-gate évfordulójának ürügyén gyűltek egybe hétfő délután.

Még mondja valaki, hogy csak a politika káros a józan észre. Vagyontörvény ide, közelgő Elkúrtuk-gate évforduló oda, a nemzet fékezhetetlen haragja új célpontra lelt: a török-magyart dirigáló Stuart Dougalban öltött testet. A nevezett úriember műesésnek ítélte Gera elkaszálását, így a jogos tizenegyes helyett Zoltánunk bűnhődött sárga lappal (pechére volt már ilyen színű cédulája, így mehetett zuhanyozni).

Szombaton délután háromra, a Hősök terére hirdetett riadót az Élőlánc mozgalom, hogy a 24. órában adjon hangot nemtetszésének a vagyontörvénnyel kapcsolatosan (melyet várhatóan hétfőn, azaz ma fogad el az Országgyűlés).

Melyik az emberiség történetének legkegyetlenebb büntetés-végrehajtási eszköze? A máglyahalál? A megkövezés? A kerékbetörés? A felnégyelés? Nem, és nem. A tényleges életfogytiglan viszi a pálmát, így bízvást nevezhetjük e hosszan tartó folyamatot élve elrohadásnak.

Kreativitásban sosem volt hiány errefelé, legújabb találmányunk a Mátyás király-féle munkabeszüntetés. Volt is, meg nem is. Volt, hiszen hetekig tematizálta a közbeszédet, ám effektíve mégis elmaradt.

No, természetesen nem Magyarországon, bár neves értelmiségiek (akik permanensen ültetik el a rettegés csiráit a honi társadalomban) szerint Weimar a küszöbön toporzékol, míg Armageddon a kerítés előtt várakozik, és csengetni készül.

Nem rózsás leányálom Szetey Gábornak lenni ezekben a napokban. Egyrészt nemi identitásáért köpködnek rá comingoutja óta, ami egy Kultúrországban nonszensz, másrészt Feri bohóc olyan kisded játszmákhoz használja fel, amelyekhez aligha fűlik a foga, viszont fegyelmezett kormánykatonaként eltűri a rá aggatott vaskos terhet.

Tekintettel arra, hogy az összes létező médium beszámolt antifasisztáékról és gárdáékról, így sok értelmét nem láttam tudósítást közölni. Elvégre nincs ember, aki ne hallott volna TGM szenvedélyes szónoklatáról (magyarellenes, nemzetellenes, emberellenes és hülye), Pörzse bon-motjáról (vér fog folyni, mert véradás lesz), Tomcat repülő biciklijéről, vagy Vona Gábor legendáriumba illő sztorijáról, egy hatéves kisrác apropóján (aki óvodásként szeretne egyenruhát húzni a labdázgatás helyett).

Idestova egy évtizede nem csatangoltam Augusztus 20-án az utcán, nem vitás, ennek már itt volt az ideje. Úgyhogy magamra aggattam hűséges társamat, a kamerámat, és uzsgyi neki. 

Közel a nyolcvanhoz és a koporsóhoz, megesik az emberrel, hogy hülyeségeket beszél. Kiváltképp, ha az illető egy misszionárius módjára, demokráciaexportot terjeszteni szándékozó jenki politikus. Persze ez a demokrácia, nem az egyetemi tankönyvekben megírt társadalmi berendezkedés, sokkal inkább egy magát felsőbbrendűnek tekintő, politikai elitnek álcázott, olaj- és fegyvermaffia imperializmusa.