Fiatal vagyok, nem éltem át a II. világháború borzalmait, számomra így a neonácik csupán vásári látványosságok. Akiken jó röhögni, hiszen csúnya, ormótlan arcberendezéssel, igénytelen, fekete ruházattal, és a molylepkénél is kevesebb aggyal áldotta meg őket a sors. Egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni őket, ezért megbotránkozni sem tudok beteg eszméik terjesztésén, és félelmet sem keltenek bennem.
Az interneten a vélemény szabad, anonim és kontrollálatlan. A legállatiasabb ösztönök kitörésének lecsapódási színhelye. Sikertelen, háborgó elmék érzik elengedhetetlenül fontosnak, hogy szennyvízcsatornába illő véleményeiket közszemlére bocsássák.
Könyörgöm, miért egy kistelepülés polgármesterének kell előállnia egy olyan javaslattal, amely abszolút állami kompetencia, és már réges-régen orvosolni kellett volna?
Kint egészen extrém hangokat csihol ki magából a szél, majd mivel ilyen a kedve megcsavarja a fákat, végül jó adag kilengésre kényszeríti a villanyoszlopokat. Hát persze, hogy az a csúnya EMBER a hibás, hiszen beavatkozott a természetbe, meg globalizáció, meg fogyasztói társadalom, meg istennyila.
Talán egyesekben az a nem kellően megalapozott gyanú merülhetett fel, hogy blogom klinikai lélegeztető gépre került, már csak órák kérdése, és magához szólítja a Mindenható.
Tudom, hogy a funkcionális analfabetizmus gőzerővel szedi áldozatait a Kárpát-medence ezen viharvert szegletében, a lakosság felét már biztosan maga alá gyűrte e vírus. Na de, hogy már egy irodalomtörténész immunrendszere se tudjon ellenállni korunk pestisének, az vicc...
Sokat elárul egy országról, ha a legértékesebb exportcikke egy csődör. Aki ráadásul annyira magyar, amennyire szerény személyem mongol. Bár most nem a villámléptű mén sikereinek társadalom-lélektani vetületén szeretnék élcelődni, illetve nem is sportszakmailag kívánom elemezni a paripa futásait, ott van arra Fajkasházsi Teddi. Inkább a vasárnapi futam körítésének szarvashibáit hánynám tollvégre.
A címben felcsigázott várakozásokkal szemben nem egy felnőtt film forgatókönyvét vetném itten papirosra, sokkal inkább Bajnai csomagjáról morfondíroznék. Már ha egyáltalán lesz olyan, és a bőkezű osztogatás-szindrómában szenvedő, fekete-öves komancsokkal telitűzdelt Maszop-potentátak meg nem fúrják ezt is.
Írd és mondd, 800 ezer rokkantnyugdíjas él szerte e hazában, de talán említeni is felesleges: sokuknak kutya baja.
Rövid időn belül sokadszor jelenti ki az országos főrendőr, hogy már nagyon közel a rejtély megoldása, a kirakós-játék a vége felé közeledik, a tettesek bűnös kezeire hamarosan csinos kis karperecek kerülnek. Aztán valami mindig közbejön.
A vetés beérett, úgy fest egy öntevékeny csoport romákat likvidál, legalábbis a nagycsécsi és a tatárszentgyörgyi vérengzés, illetve a galgagyörki géppisztolysorozat hasonló elkövetési módja erre enged következtetni. A szépnevű Petőfi ezredes közvetetten célzott is a lehetséges rasszista motivációra.
Megszűnik létezni a Harmadik Köztársaság egyik legnagyobb hazugsága és aljassága, a 13. havi nyugdíj. Hipp-hipp barbatrükk, hát persze, hogy mégsem megy a lecsóba, a Nagy Reformátor öszvér megoldása révén beépül, hogy azt ne mondjam, átmenti magát az új rendszerbe.
A bilincsbe vert regnáló polgármester látványát eddig legfeljebb egy fikciós hollywoodi tanmesében élvezhette a honpolgár, a való világban semmiképp. A három évtizede változatlan establishmentünk hanyatlása ezzel végképp elkezdődött, így a gazdasági világválság akár tisztítótüzet is hozhat.
Még mindig a vasárnap hajnali brutális gyilkosság hatása alatt állok, a felháborodás hullámai bennem is cunamit idéztek elő. A harag állítólag rossz tanácsadó, így majd később jön elemzés a bestiális tett önmagán túlmutató etnikai-szociális-kulturális hátteréről. Most inkább valami más, amely persze véletlenül sem független Marian Cozma kivégzésétől.
Ez annyira magyaros, hogy már szinte hungarikum. Pipáljuk ki a kötelezőt, nyugtassuk meg háborgó lelkiismeretünket: ismét áldoztunk egyet az átlátható közélet oltárán. És különben is, nadrágunkban üvegzsebek lapulnak. Álmunkban.
Egy női nemi ciklusnyi pauzát tartottam blogfronton. Mivel két éve minden hónapban sikerült postot termelnem, csúnya lenne, ha a 2009. január rubrika üresen árválkodna.
A papírforma bevált, a hosszú ideje haláltusáját vívó, csak klinikai lélegeztető-gépek által életben tartott Blogter beadta magának a halálos ciánkálit, és a szájbertér virtuális temetőjébe száműzte velejéig rothadt IT-parkját. Élt 3 évet. RIP.
Egy-két axiómát le kell fixálnunk ahhoz, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok körül megfagyott levegőt kicsit felmelegítsük. Ezért összeírtam 12 alapigazságot a témával kapcsolatosan.
Bár e sorok írásakor hivatalosan még nem rekesztették be az amerikai választásokat, ám ettől függetlenül nyugodtan kijelenthető: a demokrata úthenger átgázolt a republikánus elefánton. Bush szalonképtelensége és a gazdasági világválság évtizedek óta nem látott verésbe kergette a konzervatívokat, a korlátlan szabadpiac híveit.
Vona gruppenführer nem kerülgeti a forró kását, egyből belecsap a lecsóba, ő bizony felgyújtaná, ledózerolná, és bónuszként sósavval feláztatná a két mamut televíziós csatorna székházát. Elmentek otthonról, édesfiam?
Akinek eddig bármilyen kételye lett volna afelől, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetségének vezetése a törzsfejlődésben három évtizede megrekedt, szerepét túljátszó, pogácsazabáló szenilis öregurak gyülekezete, az szégyellje magát, de nagyon. Vezeklésül tegye be lejátszójába a „Celeb vagyok, ments ki innen!” című agysorvadás végtelenített videószalagját.
Szép dolog a 18 éves tankötelezettség, az integrált oktatás, a tanár-diák egyenrangú viszony, a multikulti és a többi nyalánkság, csak egy baj van vele: a körzővel és vonalzóval gondosan kimunkált íróasztali stratégia a gyakorlatban nem igazán működik.
Bár négy nappal túlhaladtunk a civil demonstráción, megkésve mégis megosztanám páratlan élményemet a Tarka Magyarról. Ugyan már másfél éve filmezem az utcai demonstrációkat, de eddig egyszer sem kívánták kiverni a kamerámat a kezemből, a fene gondolta volna, hogy erre éppen egy erőszakellenes felvonuláson kerül sor.
Délutáni semmittevésem tetőpontjaként gyanútlanul beleszippantok a vizuális újságírás csatornabűzébe, kezem úgy jár a távirányítón, akár egy szerencsétlen Parkinson-kórosé. Végül rálelek a 12-25-ös kiscsaj korosztály numero unojára, a VIVA TV-re, ahol a foglalkozására nézve médiaprosti celebgyerek egy tömeggyilkos pólójában löki a laza vakert. Na, itt álljunk meg egy szóra tanárúr.
Szeptember 20-a legnagyobb paradoxona, hogy azon petíció-fetisiszta, megélhetési rettegők miatt nem fogják soha komolyan venni az egyre szervezettebb kisnyilasokat, akik a rendszerváltás óta minden marginális jelenséget felhasználtak kedvenc időtöltésükhöz, a farkas kiáltásához.
Ugyan elterjedt sztereotípia, miszerint egy humán beállítottságú fószernak segédfogalma sem lehet a számtanhoz, ám a televízióban, nagy nyilvánosság előtt, illene már tisztában lenni a másodikos általánosban okított matematikával.
Az élő legendák nehezen viselik, ha arcukba mondják a frankóságot. Ami nem csoda, hiszen hosszú évtizedek óta kizárólag hajbókolásban van részük pályatársaik irányából.
Ugyan csipetnyi demagógiára vall a népesség és az olimpiai sikeresség között kapcsolatot keresni, hiszen a nemzetek közötti eredményességi relációban egyáltalán nem következik, hogy kétszer akkora lélekszámmal, dupla annyi éremnek kell termelődnie, ám a játékok végeztével mindig eljön a pihentagyú statisztikusok ideje.
Ki ne emlékezne a mosolyt fakasztóan apró távolságra repülő brit síugróra, Eddie, a sasra, vagy a kis híján vízbe fulladó egyenlítői-guineai úszóra, Eric Moussambanira? Természetesen a vasárnap befejeződött ötkarikás játékoknak is megvoltak a maga lúzerei.
A sportolók hazájának váltogatása ugyan nem új jelenség, bizonyos körülmények figyelembe vételével talán akceptálható is, ám ami a női asztalitenisz egyéni számában zajlott, az maga a közröhej.
Cirka három évszázaddal a felvilágosodás után reneszánszukat élik a hóbortos babonák, példának okáért a varázsgömbös csiribú-csiribá, a tarot-kártyás jövőbelátás, vagy a tévén keresztüli távgyógyítás. A fellendülőben lévő hókuszpókusz-ipar napjaink talán legnagyszerűbb befektetése, csekély induló tőkével méretes haszon zsebelhető be, persze vastag arcbőr is szükségeltetik hozzá.
Anómiás közállapotaink kiváló röntgenfelvétele a csapvízből is ömlő drog-sztori. A gordiuszi csomóvá duzzadt szappanopera szálainak kibogozását jómagam Nobel-díjjal respektálnám, ám borítékolható, hogy nem fogunk tisztábban látni a kálváriában, mint a szmogtól fuldokló pekingi turista.
A kvízkirály egy tornádó erejével rombolja le három évtized alatt, szorgos hangya módjára felépített imágóját és hitelességét. Kár érte.
A miskolci rendőrök mindössze azt teszik, ami a törvény adta kötelességük, ám kishazánkban már ez is elismerő csettintést érdemel. Mi tagadás, vicces látvány a mozgássérült parkoló-kártyával közlekedő, majd a felelősségre-vonás miatt idegösszeomlást kapott, végül bilincsbe vert jól öltözött nő hisztije.
Problémád akadt a szomszédoddal? Megszondáztat a zsaru? Szekundával jutalmazott a tanerő? Vagy csak antipatikus az utcán veled szembejövő, akin ráadásul nincs sapka? Ne tétovázz, hajíts a képükbe tojást, hiszen cselekedeted pusztán a véleménynyilvánítás egyik formája.
Minden különösebb teketória nélkül szögezzük le: a melegfelvonulást kis híján tragédiába fullasztó cro-magnoni előemberek akciója nem hazafias véleménynyilvánítás, hanem súlyos köztörvényes cselekedet, amely a közép-ázsiai ex-szovjet köztársaságok szintjére helyezi kishazánkat a világ demokrácia-térképén.
A feltörekvő honi publicista mezőny egyik legkiválóbbika, Papp László Tamás, a Hírszerző hasábjain helyezett el egy lórúgásnyi méretű fikaadagot, célbavéve közéletünk talán legirritálóbb csoportosulását, a szegénységet fetisizáló szociológus-kánont.
Mikor Lakat T. mestert látom a dobozban, mindig reménykedek benne, hogy a műsorrész alatt majdcsak berobog egy torzonborz parókás fazon, kezében pihentetve a Forma 1-es eredményhirdetések alkalmával megcsodált orbitális nagyságú pezsgőt, lenyugtatván és egyben katarzist okozva a publikumnak: csak vicc volt.
Éppen itt az ideje, hogy a férfi-női kapcsolatokat a kapitalizmus farkastörvényeinek okuláréján keresztül tegyük a boncasztalra.
Az online újságok valóban releváns hírei között (útjára indult a foci EB, illetve sajnos elhunyt Sánta Ferenc) tallózva bukkantam rá egy totálisan érdektelen eseményre: elnökválasztást tartott a nemlétező SZDSZ.
Eldőlt: a jövő évet is a másodosztályban bohóckodja végig a zöld-fehér alakulat, melynek kálváriája a közröhej szinonimájává degradálta a korábban nemzetközi hírű klubbot.
Amikor Vas Márton, az ukránok elleni derbi utolsó percében kipókhálózta a rivális ketrecét, végérvényessé téve a magyar hokiválogatott feljutását az A csoportba, nos akkor egy rakás régi emlék feltódult bennem, és elöntött a nosztalgia.
Jakupcsek művésznő valamely rejtélyes okból kifolyólag, szakmáját nem Anettka és Gerencsér Tomi mellett gyakorolja a Budapest TV-n, nem is Bunyós Pityut konferálja fel a tunyogamatolcsi művházban, hanem sok szinttel a képességei felett, az élvonalbeli kermédia presztízsműsorában bosszantja az alvászavarokkal küszködő, csipás szemű állampolgárt.
Szánalommal figyelem a Reichstagként égő turbómagyar mozgalom vergődését. Mégiscsak ciki, hogy a hazánkban nemlétező állampolgári öntudat több szimpatizánst szólít utcára, mint a molett pólóárus.